Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)
1908-05-21 / 21. szám
176 EVANGELIKUS OKA LLO 1908 alapon, úgy erről gondoskodni s e gondoskodás módozatait a szervezetbe fel venni kell. Felteszem, hogy a tervezet érdeklődésünk felköltése végett tétetett közzé és azért, hogy esetleges óhajtásainknak nyilvánítására hívjon fel bennünket. Felteszem, hogy a közzététel kötelességérzetünkhöz szól és mindnyájunkat arra akar indítani, miszerint — bármi kis erővel is, de járuljunk hozzá mind, nyugdíjintézetünknek minél célszerűbbé teendő kiépítéséhez. E feltevésben én annál inkább kötelezve érzem magamat a hozzászóláshoz; mert bátorságot vettem az első tervezethez is hozzászólani: Mivel pedig az első tervezetből jöttek át e második tervezetbe oly intézkedések is, melyeket ott okadatolva kifogásoltam; de amelyeknek elejtését a nt. ügyvivő úr — talán a közszokasnak hódolva — nem akarta; vagy a melyeknek elejtésére, egyházalkotmányunk §§-ai miatt magát feljogosítottnak nem érezte; amely intézkedéseknek a szervezetbe való áthozatalát pedig én részint szükségteleneknek, célszerűtleneknek, részint a krisztusi szeretet elvével most is ellenkezésben állónak tartok: tehát az ügy érdekében újra bátorságot veszek magamnak, hozzá szólani az új tervezethez is és véleményemet, nézeteimet, óhajtásaimat, indítványaimat tisztelettel a nyilvánosság elé hozom a következőkben : A maga általánosságában véve a tervezetet, hogy ez a nyugdíjigényre jogosítottakat, ugyanazon egy szervezetben — félre téve az általányrendszert — a fizetéses arányrendszerben akarja kielégíteni, ez eljárása a fenntidézett közgyűlési határozatnak természetes folyománya, amely mindenek előtt kielégíti a theologiai tanárokat, midőn teljesiti az egyházalkotmány 196. §-ában nekik tett ígéretet s így elhallgattatja azoknak e §-ból fakadt jogos panaszát. Minket, egyéb nyugdíjintézeti tagokat meg kibékíthet ez az eljárás, mert érezhetjük, hogy nem vagyunk másokkal szemben lekicsinyítve, sőt mindnyájunknak ugyanazon egy nyugdíjbiztosítási alap, a fizetéses arányrendszer elve, készül nyújtani a teljes fizetésű nyugdíjat. Megmaradt itt mégis ez az ütköző pont a miatt, hogy a lelkészek fizetései 2400 kor.-tól 11,200 koronáig váltakoznak, s ezek szerint módosulnak a nyugdíj jogosítások, mely különbségtétel viszás érzéseket kelt föl. Nagytiszteletű úr e viszás érzéseket úgy akarja elnémítani, hogy a nagyobb fizetésűeknek a „suum cuique" elve alapján követeli a teljes nagyfizetéses nyugdíjat, ha már egyszer a 2400 koronás fizetésűek is megkapják a teljes fizetésű nyugdíjat. Az ütközésnek ezt a kövét, egyházunk érdekében el kell vetni az útból, ez bizonyos; s ha eltávolítani nem lehet, legalább el kell simítani. A viszás érzéseket el kell csendesíteni, s erre közre kell hatni az egyetemes közgyűlésnek is. De mereven a «suum cuique" jogáról ne beszéljünk, mert az visszafelé sülhet el. A nyugdíj-ügy ma még — legalább a lelkészekre nézve — tulajdonképen nem jogi, hanem méltányossági kérdés. Ma még egyikünk híványa sem biztosítja nekünk a nyugdíjat; az egyházalkotmány meg, amint elrendelte, úgy be is szüntetheti azt. És ha esetleg így tetszenék neki, ugyan minő jogi alapon perelhetnénk be megkárosításunkért egyházunkat? Bizony tűrnünk kellene tovább is és hiába hánynánk fel egymásnak nyomort és szerencsét. De más a méltányossági alap. Ez azonban legelőször is azt követeli tőlünk, még pedig a méltányossági actio megindulása előtt, hogy őrizkedjünk a kölcsönös felhányásokkal egymást keseríteni, jó akaratú egyházunkat sérteni, ennek nymbusát rontani. Itt rajta kell lennünk, hogy korlátokat vessünk kívánságainknak, kisfizetésüek, nagyfizetésüek egyiránt és a jóakaratú intézkedéseket zúgolódás helyett, hálás tisztelettel fogadjuk. Itt vigyázni kell arra is, hogy a méltányosság ferde intézkedésre ne fajuljon el, hogy ne sértsen, ne keserítsen sehol. Én részemről hálával fogadom a nekem igért 2400 korona nyugdíjat, mert követelni azt sem volt jogom és örülök bármely lelkésztársam magasabb nyugdíju szerencséjének, csak önérzetemet ne kívánják érte ráadásul. Bántana azonban engem, s úgy vélem kisebb fizetésű társaim mindegyikét, ha a nagyobb fizetésűek javára ezzel akar bárki is érvelni; hogy ezeknek általában több dukál, mert többet érdemeltek; hogy pedig többet érdemeltek, mutatja nagyobb fizetésük. Pedig ez csak azt mutatja, hogy szerencsésebbek voltak. Az érdemnél különben sem okvetlenül a sok, hanem a nehezebb dolog szerzi a jogot a méltánylásra. S bizony, aki talán „Nyáregyházán" anyagi nyomor sajtolta könyek közt hebegte el miatyánkját embertársai nyugtatására, nagyobb munkát végzett annál, aki szerencsés sorsban, mézédes ajakkal egész nap imádkozta azt. Ha a szerencsésebb világi lét állapíttatik meg osztási alapul, akkor állhat itt meg a „suum cuique", másként nem. Urunk, Idvezitőnk is másként bánt el érdemmel, jutalommai egyaránt. Nem azokat mondta nagy prófétáknak ő, kik vékony ruhákban járnak és a királyok udvaraiban vannak; a jutalom kiosztásának estvéjén pedig minden munkásnak egyformán fizettetett ; Ábrahám kebelében is a koldus Lázár vigasztaltatott, nem azok, akik elvették javaikat az életben. Különben is a nyugdíjban már mindenki munka nélkül él; tehát háborúság és kölcsönös szemrehányás helyett éljük békességben éltünk alkonyát, élvezzük hálás szívvel, amit mindegyikünknek a nyugdíjintézet ád. Miután pedig itt az alap mindenkinek nyugdíjára egyiránt az államsegély és közalap, s miután a tagsági befizetések a nyugdíjigények szerint módosulnak, vessük el magunktól mindnyájan úgy a követelődzés, mint az irigykedés méltatlan indulatait; s felvéve illetményeinket, miket a nyugdíjintézet adni tud, menjünk el békességgel és dicsőítsük Istent, ki elfáradott méltatlan szolgáit megnyugtatja a nyugdíjintézet kebelén. Mégis számolni kell az emberi gyengeségekkel. Ha azért teljes békességet akarunk; akkor módját kellene keresni annak is, hogy esetleg a kisebb fizetésűek is biztosíthassanak maguknak valami módon nagyobb nyugdíjat, természetesen emelkedendő befizetéseik arányában. Tudom, hogy ez bajos dolog, befizetőkre, nyugdíj-alapra egyaránt. A tagokra nézve a nagyobb befizetési kötelezettség nem volna bajos; mert ha növelni akarnák nyugdíjukat, természetesen viselni kellene a növekvő befizetési terhet is, a mely tag pedig ezt magára terhelőnek tartaná, ez bizonyosan békében hagyná nyugodni nagyobb nyugdíjigényét és nem kérne belőle. A nyugdíjalapnak azonban alighanem mégis új számtani mérleget kellene csinálni; annál inkább, mert a gyülekezetekre nyugdíjaink érdekében a most tervezett s felemelt befizetési járuléknál még nagyobb terhet vetni, ellenkeznék minden józan ésszel.
