Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-05-07 / 19. szám

EVANGELIKUS ORALLO lí>< '8 talt, ne ölelje az egyetemes egyház ezen esperességet polip karokkal magához stb." Ezt úgy tüntetni fel, hogy a kerületi gyűlés helyeselte a horvát-szlavon esperesség álláspontját, ahhoz nagy fantázia s még nagyobb merészség kell. Ezt azonban kinyomatni s egy esperességi közgyűlést csak azért hívni össze, hogy ily ferde világítással a sértett önérzetet helyre üsse s magának más rovására „zsivio" kiáltásokat provokáljon, az páratlanul áll a világtörténelemben. „M. engem mélyen megsértett s nagy igaztalanságot követett el velem," mondja. Ha tényleg sértőnek találta magára nézve követünk beszédét Pesten, kinek pedig épúgy joga volt az esperességi közgyűlés egyik részének véleményét tolmácsolni, mint ahogyan neki joga volt a másik rész véleményét pártolni; ha igazán büszke akar lenni arra, hogy Pál követője, úgy „Mért nem szenvedett inkább bosszúságot? mért nem tűrte inkább a kárt?" Mért nem dobott vissza kenyérrel, ha valaki kövei dobta őt? De hisz, mint a „mindeneknek minden" elvénél, úgy itt sem Pált követte, hanem „inkább tett bosszút és kárt, még pedig az ő atyjafiainak." Tényleg kárt okozott, mert hisz a béke s az egyetértés az nap a tót s németek között teljesen felbomlott s helyet engedett a nemzetiségi gyűlöletnek. Ännak az érzékeny szívnek, melync-k az az egy szó „jégrevezetés" úgy fájt, hogy majdnem életébe került, vájjon annak most nem fáj-e százszor jobban az egyenetlenség, a viszály s gyűlölet, mit nyája közt szított. S ha az az egy szó arra kényszerítette, hogy állásáról lemondjon, vájjon ez utóbbi mire fogja indítani ? Ilyen beszéd: „mert magyar a nyelv, azért nem tért át az a néhány kath. pap; mert magyar a theologia, azért nem megy innen theologusnak senki; (a valóság ezt megcáfolta) mert magyarul kell a felebbezést s mellékleteket megírni; mert magyarul kell a canonica visitatio jegyzőkönyvét írni stb.; az ilyen beszéd nem illő egy „tekintélyes egyházi testület vezetője" szájába, ezzel nem építi a lélekben való egységet, sem a békét, hanem még csak jobban felizgatja az amúgy is izgatott kedélyeket, nem a feljebb valók iránti engedelmességre s tiszteletre tanítja, hanem lázadásra. Ilyen beszédtől őrizkedni kell, de hisz attól, ki a politikához nem ért, mivel „nem szokott vele foglalkozni" ezt a lapsus linguaet nem lehet rossz néven venni. Mégis mi célja volt a rendkívüli közgyűlésnek, ezen kisded játéknak? Papiroson az volt: tárgyalni, hogyan fogadjuk a püspök urat. A valóságban pedig az volt: a községeknek kiadni a jelszót, mit mondjanak a püspök úrnak a canonica visitatio alkalmával." Ezen célt a röpirat szerzője el is érte éppen röpiratával s annak elmondásával s igazán csodálnunk kell az ezen taktikában rejlő finom diplomatiai fogást. Míg a sértett önérzetet körülbelül két órán át kellett helyre ütni, addig a gyűlés tulajdonképeni tárgya, a püspök úr fogadtatásának programmja 10 perc alatt volt letárgyalva. Ilyen lefolyású s eredménydús volt az 1907. okt. 4-én tartott rendkívüli esperességi közgyűlés, mely hivatva volt az egységet erősebbé tenni. Ez ama bizonyos kisded játék, mely eléggé bevilágít a mindig kisértő horvát kérdés által előidézeit viszonyokba. Azt hiszem 1907. okt. 4-dike a horvát-szlavon esperesség történetében örök szégyenfolt marad; ha ugyan újabbal nem tetézi. Újbánovce. Wallrabenstein Jakab. ev. lelkész. * Eddig a cikk. Kiadtuk azt, mert a nyilvánosságra | tartozó egyházi közéletünkben nem szabad véka alá I rejteni valónak lennie. De úgy ítéljük meg a közlej ményt, hogy írója egyoldalú álláspont szószólója s I azért szívesen nyitunk tért a más oldalról jövő felszólalásoknak is. Az ügy kölcsönös tisztázásában látjuk a j horvát-szlavon egyházak jogi helyzetének fontos kérdését úgy megoldhatónak, a hogy az az evangelum híveihez és egyházához illik. Szerk. Ä Torzsán felállított első hazai evang. konfirmandus Otthon. j Äz »Evang. Őrálló« 4-dik évf, 27-dik számában »Felföldi« álnév alatt bírálat alá veszi egyik tiszttársunk a Torzsán alakulófélben levő evang. konfirmandusok otthonát. Magát az eszmét a czikkiró szépnek, üdvösnek, tetszetősnek találja, csak a felállítás módját és annak helyét, Torzsát kifogásolja és pedig azért, mert Torzsának filiája, szórványa nincsen. Attól tart, hogy a konfirmandusok odaszállitása gondot, költséget igényel; fél, hogy az odaszállított gyermekek szülei az iskolai mulasztásokért büntetve lesznek, hogy a . drága pénzen emelt épület, kivéve a 6—10 heti tanítást, az év többi ideje alatt üresen fog állani: indítványozza, hogy az intézet Zsombolyán állíttassék fel j (ez alighanem lapsus linguae lehet, mert Zsombolya a Bánságban van, talán Zsablyát vagy Zombort érti ?) Végül oda konkludál Felföldi testvérünk, hogy a torzsai konfirmandusok otthonára gyűjtött pénz osztassék ; ki oly egyházközségek között, melyek negyven községből álló diospórával bírnak, mert az eszme kivitele nagy nehézségekbe ütközik. Elismerem annak szükségét, hogy a közjót szolgáló minden eszme megtestesülése előtt kellően megbiráltassék, hisz ez által csak kidomborúl és körvonalaztatok. Hogy tehát »Felföldi« tiszttársam aggodalmait szétoszlassam, szükségesnek találom, még mielőtt intézetünk félévi jelentése, mely most sajtó alatt van, megjelenik, hogy az alábbiakban a torzsai konfirmandusok otthona történétéről és az intézet céljáról is egyet-másí elmondjak. Az áldott Gusztáv Adolf-egylet központi bizottmánya még 1906. azt a felszólítást intézte hozzám, mint egyházi gyáminíézetünk egyik munkásához, miszerint az Augsburg városában tartandó közgyűlésen a délmagyarországi diasporáról hosszabb előadást tartsak, Eleget tettem a megtisztelő meghívásnak — elmentem. Előadásomat a nagy gyülekezet érdekkel hallgatta. Majd az egylet vezérférfiai jó tanácsot és 500 márka segélyt adva igy szóltak: Tegyenek amit tehetnek, mentsék meg a szórványban élő evang. gyermekeket. Legcélszerűbb lenne a konfirmandusok számúra, mint mi tesszük, otthonokat állítani; kezdje meg azt ha lehet saját gyülekezetében, Torzsán. Haza érkezve tanácskoztam ez ügyben egyházam buzgóbb férfiaíval, Az eszme itt is tetszésre talált s hogy az alföldi nagy kiterjedésű szórványokban élő gyermekek egy hányadát egyházunknak megmentsük s minden boldogságunk egyedüli kutforrásához,