Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)
1908-04-09 / 15. szám
130 EVANGELIKUS O KALLO 1908 gamfajta »kedves úr ilyen dolgot ne próbáljon meg mégegyszer« — felelni. Jogom természetesen van hozzá, mert minden embernek van joga a maga nézetét elmondani. Kötelességem pedig a válasz annyiban, amennyiben az igazságot érzem magamban és magamnál. A jogról és kötelességről elmélkedve, meglehetős egyoldalúan fogja fel a dolgot a cikkiró. Elfelejti, hogy jog és kötelesség egyszerűen csak fogalmak, melyeket különböző tartalommal lehet megtölteni s a töltő egyénektől függ: mit töltenek bele. Tehát Péter is, Pál is más-más tartalommal töltheti meg a fogalmat. Szépen kezdődik a cikk az ököljogról való elmélkedéssel, úgy, hogy az embernek a keze szinte ökölbe szorol azok ellen a zsarnokok ellen, akik semmire se nézve, csak a maguk jogát keresték s elfelejtették, hogy nekik kötelességeik is vannak embertársaikkal szemben. Mindez nagyon szép és nagyon is igaz. De nem tetszik-e észrevenni, hogy a jog és kötelesség ismerője maga ellen érvel? Nem azt mondtam-e én, — ha nem is ugyanazokkal a szavakkal — hogy nem helyesen jár el az az apa (már akármi a foglalkozása, tehát ha egyházkerületi funkcionárius is s akármilyen vallású), aki csak képzelt jogára (ököljog) tekint s azt képzeli: kötelességet teljesít, ha leányának ő választja ki a »választott«-at; ha leányát, »a gyengét, eltiporja s nem ismeri magasabb erkölcsiségre valló kötelességét, csak jogot ismer;« aki nem hallgat a szív, csak a rideg ész szavára ? »Mit szóljunk a jognak a kötelességtől való ily merev elválasztására ma, a civilizáció tetőfokán?« Itt jutottunk a fentebb említett tartalom-külömbséghez. A szónok szerint az apának joga és kötelessége az, hogy leányát csak egy bizonyos (tehát mondjuk: lutheránus vallású) egyénhez adja. Mellékes itt a leánynak az Istentől kapott szabadsága, Istentől kapott lelkiismerete, amely, mint az erkölcsi törvény őre, hivatva van dönteni minden cselekedet felett. Ez mellékes. Ä leánynak — a cikk szerint — nem szabad a saját lelkiismeretére hallgatni, hanem az apjáéra; kötelessége ahhoz menni, akihez az egyházkerületi funkcionárius adja. Én nem kívánom, kérem, hogy az urak feministák legyenek, de már annyi józan, humánus érzés lehetne önökben, hogy annak a szegény nőnek, akinek valakit megkérni úgysem illik, van joga s önmagával szemben meglevő kötelessége, hogy a saját boldogságába beleszóljon, a maga szerencséjének kovácsa legyen, a saját lelkiismerete szerint határozza el magát egy egész életre kiterjedő életközösség megkötésére, vagy meg nem kötésére. Értsék meg, kérem, azok a maradiak, hogy az a leány nem olyan, mint egy zsák kukorica, akit a tulajdonos annak ád, aki éppen venni akar. Az a leány, kérem, önálló erkölcsi alany, akinek magának kötelessége cselekedni a saját és nem a más lelkiismerete szerint. Mert hiszen, ha az apja lelkiismerete szerint cselekszik, akkor nem ő a felelős az örök Igazság ítélőszéke előtt. Valamikor — nem is az ököljog korában; nem igen régen — az apa portéka gyanánt kényszeríthette leányát ahhoz, akihez akarta, s a barbár törvény csak nem igen régen megtiltotta a katholikus egyénnek protestáns vallásúval való házasság kötését. Itt tehát a törvény volt az a zsarnok apa, akinek joga is, kötelessége is volt leányát csak egy bizonyos (katholikus vallású) egyénhez kényszeríteni, olyanhoz is, akitől az uhdorral fordúlt el. Ugyebár, ilyen állapot tetszenék a cikkírónak és társainak?! Tehát az egyházkerületi funkcionáriusnak kötelessége (hát most tessék a kötelesség) a leányát ahoz adni, akitől az esetleg gyűlölettel fordúl el, aki egy egész életen keresztül esetleg egy egész család kínzója lenne? önöknek mellékes, hogy valakinek milyen a jelleme! Ä fő az, hogy lutheránus legyen. Akkor aztán lehet az illető gazember, jellemtelen, házasságtörő, csak — lutheránus legyen! (Hát ez már túlzás. Ilyen következtetésekre a t. cikkírónak sem joga, sem kötelessége. Szerk.) ítélje meg mindenki maga: a huszadik század emberének szabad-e így gondolkozni? Én azt hiszem, hogy nagyon merész állítást kockáztatott meg a jog és kötelesség szónoka, mikor azt állítja, hogy a civilizáció tetőfokán vagyunk ma. önök a nézeteikkel még ott sem tartanak, ahol Luther Márton tartott; pedig ő ezelőtt négyszáz esztendővel élt! Szegény Luther, ha felébredne, szégyelné magát, hogy a protestáns egyházban, melynek jelszava (a kézikönyvekben) a haladás: még mindig vannak, akiknek a jelszava (a gyakorlatban) a maradás. Mit mondtam? szégyenlené magát? Eh, dehogy szégyenlené! Azt hinné, hogy még mindig a tizenhatodik században tartunk! A zengő cimbalom hangján zengi a tünetek felfedezője, hogy »egészen mellékes itt a szülőkkel, testvérekkel, rokonsággal fennálló viszony, mellékes az apa becsülete, neve, társadalmi állása.« Ez más szóval annyit jelent, hogy az a leány, aki nem ahhoz megy, akit neki a jó papa és a rokonok kijelölnek: megszégyeníti a szülőket, az egész rokonságot, no meg a maradi urakat is! — Az apa becsülete, neve . . .! Lám, lám, miért nem tetszik kidoboltatni, hogy a leány csak akkor szerez az apának becsületet, jó nevet, ha lutheránus emberhez megy; csak az tudja a leányt boldogítani! Äz apa társadalmi állása! . . . E szerint a királyleánynak csak királyfiakat szabad szeretni, egy szegény tanárt már nem, mert az nem tud a társadalmi állásnak megfelelően negyvenöt fok alatt meghajolni meg satöbbizni. Különben, ha már arról az állásról van szó: nem tudunk-e nagy állású evangelikus egyénekről, akik katholikus — szinte nagy állású — férfiaknak adták leányukat? Nem tudjuk-e, hogy az ilyen nagy állású katholikus férfi protestáns neje mily dicsőséget szerzett a protestantizmusnak? Ne tessék félreérteni; megengedem én azt, hogy illető — most szóban forgó — egyházkerületi funkcionárius nem helyesen teljesíthette apai kötelességét. Megengedem, épen azért, mert a viszonyokat nem ismerem. Én csak az »Őrálló«-ban annak idején megjelent cikkre vonatkozólag mondtam és mondom (az »Ujabb tünetek«-re is), hogy valakire csupán azért követ dobni, mert leányát egyházkerületi funkcionárius létére katholikus emberhez adja nőül: helytelen. Lássák kérem, én tudok olyan evangelikus, református papokról, akik katholikus leányt vettek el s akad olyan is, aki zsidó leányt vesz el. És ezek nagyon boldogok. Sőt talán nem csalódom, ha azt a merész állítást kockáztatom meg, hogy a vegyes házasságok közül aránylag a legtöbb a boldog házasság. Miért ? Mert ezek rendesen szeretetből történnek. Lám ezek boldogok, pedig nem szokták a több akol és több pásztor híveinek véleményét kérni. Talán éppen azért boldogok. Boldogok, mert nem engedik, hogy egy harmadik személy (pl. a szülő) válasszon számukra élettársat. Csak azt csudálom, hogy a hozomány-vadászásról, amelyről szinte írtam néhány sort, nem kaptam
