Evangélikus Őrálló, 1908 (4. évfolyam)

1908-03-26 / 13. szám

1908 111 d) A negyedik kérdés az elaggott lelkészek és tanítók menházának kérdése. E helyett a lelkészi körök a tisztességes nyugdíjat s többen inkább a gyengélkedők részére üdülőhely felállítását óhajtanák. e) Ä kerületi árvaház eszméjének megvalósításához mindegyik kör hozzájárult; de elsőnek tartják a tőkegyűjtést s csak azután a módozatok megállapítását. í) Az államsegély felosztásának kérdése iránt a legnagyobb érdeklődést tanúsítottak az értekezletek. Erre vonatkozólag a kerületi lelkész-egylet véleménye az, hogy az adóteher könnyítésére szánt segély kiosztását csakis a segély állandóságát biztosító törvény meghozása után tartja czélszerűnek; kívánja azonban, hogy az adókivetési kulcs minden gyülekezetnél megvizsgáltassék s így az egyenlő mértékkel mérés biztosittassék ; mint határozott óhajtását fejezi ki egyszersmind : hogy az egyetemes nyugdíjintézet oly mértékben segélyeztessék, hogy a lelkészek teljes fizetéssel történő nyugdíjba menése lehető legyen. (Folyt, köv.) Jog és kötelesség. (Újabb tünetek.) Hogy Kiskamondi Ernő neve alatt ki rejtőzik — azt nem tudom. Nem is keresem. Akár ki légyen is, de felszólalásával kapóra jött. Érvelése, a mellyel mentegetni igyekszik egyikmásik egyházi funkczionárius eljárását, hűséges tükre sokak gondolkodásmódjának. így én ezúttal nem is Kiskamondi Ernővel veszem fel a harczot, hanem ama nagy táborral, a melynek gondolkodásmódjára, téves felfogására vet világot az a néhány sor, a melyben czikkíró védelmére kelt az általam kipellengérezett tüneteknek. Mert ne tessék azt hinni, hogy K. E. egyedül áll az ő gondolkodásával. Nem. Egész tábort képeznek azok, kik veié egy húron pendülnek, kik oly serények, szinte túlbuzgók az ő jogaiknak hangoztatásában s oly készek vélt jogaikon esett sérelmeiknek ellamentálására, valahányszor erre alkalom adódik. De ezek az urak elfelejtik azt, hogy nekik nem csak jogaik, de bizonyos kötelességeik is vannak. Ezek nem tudják azt, hogy jog és kötelesség a legszorosabb barátságban állanak egymással. Az emberiség művelődésének kezdetleges fokain látjuk azt, hogy a jog és kötelesség igen laza kapcsolatban állanak. A félvad népek még ma is itt tartanak. Az ösztön, a nyers erő, a zabolázatlan, fékevesztett szenvedély, mely vakon tesz, rombol, pusztít — ez nem ismerte soha a magasabb erkölcsiségre valló kötelességet. A nyerseség, a műveletlen s kellő intelligenczia nélkül való testiség, a durva erő — ez csak jogot ismert. A test jogát. Az állati, nyers ösztön dolgozott benne. Ezért a gyengét eltiporta, embertársát megölte, felfalta — mert erre joga volt. Talán azért tette, mert éhes volt, nélkülözött. De minden esetre: mert erősebb volt. így cselekedett az ember az ő félvad állapotában. Hogy neki mint embernek, társas lénynek, okos, értelmes teremtménynek nem lett volna szabad így cselekednie, hogy neki az állatok világában elfoglalt helyénél fogva másként kellett volna cselekednie, — persze erről fogalma sem volt. Az ököljog korában is így gondolkoznak az emberek. Csak a nyers jog, a merev ragaszkodás ehez jellemzi ezt a kort is. Az, hogy az embernek önmagával, embertársával, Istenével szemben kötelességei is vannak, no ez hát nagyo:i homályosan derengett az agyakban. No de ez régen volt. Ha az akkori ember így járt el — korszerű volt ez eljárása. De mit szóljunk az e fajta gondolkodásmódra ma, a XX. században? Mit szóljunk a jognak a kötelességtől való ily merev elválasztására ma, a czivilizáczió tetőfokán? Avagy K. E. czikkében nem ez a gondolkodásmód lép-e elénk? Nem azt látjuk ebben is, a mit az ököljog korában hirdettek? Nem a félvad, állati életet élő, ösztöne után vakon haladó ősember tana szólal-e meg itt is ? „Semmi köze az egyházkerületi funkezionáriussághoz. joga van ahhoz menni, a kihez akar!" joga van — és punktum! És mert megvan a jog — hát tehet, a mit akar. Hozzámehet a hóhérhoz vagy a rablógyilkoshoz. Egészen mellékes itt a szülőkkel, testvérekkel, rokonsággal szemben fennálló viszony s az abból folyó kötelezettség, mellékes az apa becsülete, neve, társadalmi állása. Mellékes az egyházker. funkezionáriusság is! A lánynak joga van ugy cselekedni, a mint akar — ahhoz menni, a kihez akar! Minden egyéb — semmiség! így, így jó K. E. és társai! Ismeretes érvek ezek. De mondhatom, szégyenletes gondolkodásmód, hibbant észjárás ez és megtévelyedett felfogás a jog és kötelességről. Beleillik az ókorba — de ma már így beszélni s ilyent hirdetni valóságos botrány. Pedig szomorú, de való dolog, hogy napjainkban, éppen közöttünk — vagy helyesebben : éppen csak közöttünk, protestánsok között, nagyon gyakran lehet hallani e fajta beszédeket. Oly könnyen, a legkisebb lelkiismereti furdalás nélkül készek a mi vezérembereink túltenni magukat a mi szegény lutheránus egyházunkkal szemben fennálló kötelességeiken. Oly hamar elfelejtik azt, hogy ezzel a közös dajkáló édes anyával, nevelő szülővel szemben nagy, igen nagy kötelességeink vannak. De hát ők csak jogot ismernek. Minden egyéb — mellékes. Megtiporhatják, meggyalázhatják apáiknak hitét, hűtlenül cserbenhagyhatják, pusztulásba dönthetik az egyházat — akár csak a feslett erkölcsű leány a szülőt. Ezt mind meglehet tenni, mert megvan hozzá a jog! A kötelesség itt ismeretlen fogalom. A tartozó tisztelet, a hála, a szeretet, a lelkiismeret szava, a lélek üdve — ez mind mellékes. Ezeknek semmi köze, semmi beleszólása az ő elhatározásukba! A fő itt a jog! És hozzá a jelen esetben: milyen jog!? . . . Azt mondja K. E. hogy a leány joggal cselekszik atyja tiszte, hírneve, becsülete ellen is — ha szereti azt, a kiért mindezt megcselekszi. És ezt a szörnyű állítást a szentírással igyekszik támogatni! . . . Hát kedves úr ilyen dolgot ne próbáljon meg még egyszer. Ne kísértse meg azt többé, hogy az «amantes-amentes« elvét a szentírással akarja sanctionálni. A vallás csakugyan a szeretet — de nem a vak szerelem vallása. Hisz akkor az ön észjárásával a szentírás sanctionálja a leányszöktetést, a vadházasságot, sőt: a kéjgyilkosságot is ! Mert hisz ezeknél is az ön «szeretete« dolgozik. A vak, a semmire nem tekintő, a testiség és szenvedély vakságába hajtó állati szeretet. Az, a mely az ő megnyilatkozásával a büntetőtörvénykönyvbe ütközik, mely egyszeriben a korinthusiak között is erőre kapott s a mely legutóbb Berlinben oly sokat beszéltetett magáról, jó lesz tehát az e fajta ar.gumentálással és tanokkal elhallgatni, mert egyszerre Harden után kiáltok! . . .