Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-01-11 / 1-2. szám

3 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 190? fakad. Istennél megnyerünk mindent, Isten nélkül a vélt öröm is ízetlenné válik. Ha hát azt akarjuk, hogy az új esztendő boldogságnak esztendeje legyen, akkor Istennel kell abban együtt járnunk és bármi is ér, igaz hittel azt kell vallanunk, hogy a kik az Istent szeretik, azoknak mindenek egyaránt javukra vannak. Amen. Egy fontos zsinati tárgyról. Némi tartózkodással nyúlok tollamhoz, mikor egy bizalmas körben felmerült vita alapján egy fontos zsinati kérdésre hívom fel ezen becses lap olvasóinak figyelmét. Célom egyedül az, hogy egy kis eszmecserére adjak alkalmat, meleg érdeklődéssel várván az eltérő nézetek komoly érveit. Életben levő egyházi alkotmányunknak előnyeit és hiányait tizenhárom évnek küzdelmei talán eléggé feltüntették s épen ezért az egyetemes közgyűlés már évek előtt küldött ki egy bizottságot, mely a zsinat előkészítésére lenne hivatva. Ezen bizottság működésének eredményét érdeklődéssel és azon reményben várjuk, hogy figyelme ki fog terjedni mindazon kérdésekre, melyek egyházi alkotmányunk javítására és autonomiánk épségben tartására szükségeseknek látszanak. A ki figyelemmel kiséri egyházunk belső életének fejlődését, az bizonyára észrevehette, hogy a mi autonomiánk, melyet egyik legdrágább kincsünknek szoktunk nevezni és egyházi alkotmányunk, mely a személyes felelősség elvének kijátszására látszik irányulni, nem felelnek többé meg azon célnak, melynek megvalósítására hivatvák. Az e feletti panaszok úgyszólván napirenden vannak. Mióta az 1848: XX. t.-c. végrehajtása felé fordult a közfigyelem és mióta a fokozatos államsegélyek rendszere úgy egyházi vezéreink, mint országos kormányaink irányadó dogmájává lett: azóta az „autonomia" fogalma a közfelfogásban lényegesen átalakult, értéke pedig évrőlévre alább száll. Egyházi gyűléseinken a lelkes szónokok még mindig nagy hatást érnek el autonomiánk sérthetetlenségének emlegetésével. De a rideg valóság azt mutatja, hogy sokszor ugyanazon szónokok, az egyházi hatóságok mellőzésével adnak be segélykérvényeket a kormányhoz és küldöttségeket vezetnek egyes miniszterekhez protestáns egyházi tisztviselők fizetésének javitása érdekében. Teszik azt a nélkül, hogy ezen az érzékeny prot. közvélemény megbotránkoznék! És mit jelent az a sajátságos eset, hogy az evang. ref. papságnak egy része, saját egyházi főhatóságának kizárásával és meggyanusításával, külön közpapi kongresszus előkészítésére törekszik? Vájjon ez nem az autonómiának és az egyházi kormányzat gyengeségét, sőt egyenes megvetését mutatja-e? Valljuk meg, hogy egyházi közéletünk nagy ellenmondásokban mozog. Mintha erőt vett volna rajtunk bizonyos kishitűség saját egyházi intézményeink életrevalósága iránt. Mintha befészkelte volna magát bizonyos érthetetlen apathia minden nagyobb jelentőségű eszmék és korkérdések iránt. Nem becsüljük meg saját intézményeinket, nem tiszteljük eléggé saját határozatainkat sem. A fokozatos egyházi hatóságok külső keretei meg vannak; a gyűlések évenként megtartatnak. Itt-ott egyegy életrevaló eszme is fölvettetik, sőt határozatképen jegyzőkönyvbe is foglaltatik. De fájdalom, igen sokszor kell tapasztalnunk, hogy azok a szép eszmék és azok a határozatok vajmi ritkán jutnak a megválósuláshoz, vajmi ritkán hajtatnak végre! Valóban, ha valaki azt a fáradságot venné magának, hogy valamely esperességi, kerületi, vagy az egyetemes gyűlések jegyzőkönyveiből kiírná azokat a határozatokat, melyek soha, vagy csak hosszas sürgetések után lettek végrehajtva: bizony furcsa eredményre jutna ! Egyházi szervezetünk nagyon bőven osztja a jogokat és szabadságokat; de az e jogokkal és szabadságokkal együtt járó kötelességek nem teljesítése iránt nagyon elnéző. Pedig a jog és kötelesség eszméje együtt fejlődött az emberiség haladásával és együtt homályosult el decadens időszakokban. Csakhogy a jogért és szabadságért mindig önfeláldozó buzgalommal harcoltunk; míg a kötelesség teljesítését szívesen elengedtük magunknak, sőt hajlandók voltunk azt csak mások teendőjéül tekinteni. Ez egyike azon gyarlóságoknak, melyektől az emberek többsége nem tud szabadulni. De térjünk vissza egyházi alkotmányunk azon fontos kérdéséhez, mely nézetünk szerint a jövő zsinatnak egy igen fontos tárgyát fogja képezni. Egyházi alkotmányunk szerint az egyházi közigazgatást a lelkészek, az esperesek és a püspökök vezetik. A felügyelők jóformán csak a gyűléseken szerepelnek s legfeljebb az anyagi ügyek helyes vezetésére ügyelnek fel. Igaz ugyan, hogy a zsinati törvény 58., 92., 119. és 144 szakaszai azt mondják, hogy „egyenlő joggal és felelősséggel kormányozzák és képviselik" az egyházközségeket, az esperességeket és egyházkerületeket: de a többi szakaszból világos, hogy hivatalból csak a lelkészi kar igazgat és kormányoz; a felügyelői állás történelmi fejlődéséhez képest nem hivatal, csak nobile officium. És ez helyesen van így. De ebből aztán az egyenlő felelősség nem következhetik. A törvénynek illető kifejezése már sok félreértésre adott alkalmat, azért okvetlenül újra szövegezendő, hogy a két elnök szerepe egymáshoz és a közigazgatáshoz való viszonya szabatosabban legyen kifejezve. Egyházalkotmányunk fokozatos hatóságainak szervezete azonban legfelsőbb fokon feltűnően következetlen és csonka. Ha az egyházközségekben, az egyházmegyékben és az egyházkerületekben kettős elnökség van s ha a szorosabb értelemben vett egyházi közigazgatást mindenütt a lelkészi kar vezeti: miért nincs az keresztülvive az egyházegyetemnél is? A közgyűlések minden fokozatban képviseleti és kormányzati testületeknek neveztetnek. A lelkészek, esperesek és püspökök közigazgatási teendői részletesen elősoroltatnak. Az egyházegyete

m — a 144 §. szerint — nem egyéb, mint az összes kerületeknek egyházi kormányzat, közigazgatás és rendtartás végett legfelsőbb hatósággá való egyesülése. Az egyetemes felügyelő csak „kormányozza és képviseli" az egyetemes egyházat úgy, mint saját hatáskörükben az alsóbbfokú felügyelők. De ez a kérdés: hogy a legfelsőbb fokon ki kezeli a közigazgatást és a rendtartást? Fennálló törvényünk szerint senki! Ez pedig nagy baj olyan elsőrendű testületnél, mely az „összes kerületeknek egyházi kormányzat, közigazgatás és rendtartás végett" alakult meg ! Az egyetemes egyházi és iskolai felügyelő a 156. §. szerint csak kormányozza és képviseli az egyetemes egyházat, de sem „közigazgatását, sem rendtartását" nem vezeti. Hatásköre részletesen sehol sincs meghatározva. A közgyűlések határozatainak végrehajtásával voltaképen senki sincs megbízva. Ebből következik aztán, hogy a zsinati törvénynek sok rendelkezése még ma sincs végre-