Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)
1907-07-11 / 28. szám
'251 EV rANGELIKUS ŐKÁLLÓ 1907 s ezek között is sokszor az utolsó padok szoktak lenni. Az egyháznak, mint organizmusnak csakis az evangveliom által élegetett és táplált ezen egészségesebb közszelleme az egyes szervekben : az egyházközségekben alakúi, fejlődik és jut kifejezésre az esperességek és kerületek útján. Hogy tehát rnegtelel-é az egyetemes püspökség eszméje a mai közvéleménynek, vagyis, hogy ez eszmének éltető forrása a közvéleményben, mint az evangyeliomi, illetve egészséges egyházi közszellem hordozójában rejlik-e és ott buzog-é, vagy máshol: ennek egyedüli biztos próbája leszen majd: a kérdés tárgyának az egyházközségekhez való alkotmányos leszállítása! Itt dől el a vitás kérdés! Addig is azonban óvakodjunk attól, liogy e nagy és fontosnak látszó kérdés tárgyalgatása kapcsán akár egyeseket, akár testületeket sértegessünk, vagy azoknak munkáját kicsinyeljük, amint azt „—s," lehet, hogy akaratlanul cselekszi, érintvén a tanár és pap munkáját, sőt ez utóbbi személyét is. Bizony a kora szinvonalán álló s ott, maradni törekvő, komoly tanár dolga sem megy olyan könnyen ! A komoly papra nézve pedig, aki minden léptét, tevékenységét Isten országa építésének magas céljára tekintve, végzi, apró-cseprő teendő" nem létezik, mert minden munka, mely Isten országa érdekében végeztetik, akár kicsinynek, akár nagynak tetsződjék is, valójában egyforma kicsiny és egyforma nagy, mert egyenlő értékű Isten országának munkaterén a munkát nem emberi ész minősíti és klasszifikálja teljesen és igazán, hanem az a szellem és az a hűség, mely sugalmazza és végrehajtja, Különös, hogy még az is kérdés tárgyává tétetik itt, hányan lennének gályarabok ifjabb papjaink közül ? Sajnos, hogy e gúnyos kérdést sem ifjabb, sem idősb papjaink közül, akik szintén ifjakból lettek idősbekké, evangyeliomi önérzettel senki vissza nem utasítá legalább azon viszontag való kérdéssel: vájjon az a leendő egyetemes püspök ama kifogásolt ifjabb papi nemzedéket gálya-rabokká teszi-é majd? Sőt azok a tudományos exegezissel nevelt és azzal, mint tudománnyal, ma is előszeretettel és komolyan foglalkozó ifjabb papok nem ép oly joggal kérdezhetik-e: milyen lesz az a tudománytalan exegezissel nevelt egyetemes püspök? Kora szinvonalán fog-e az állani, ha nem tudja, mi az a tudományos exegézis?! Ami pedig ama jeles egyházi férfiúnak, mint az eszme felvetőjének azon, talán általa is a legfőbbnek tekintett érvét illeti, hogy t. i. a püspököt az ő állása és lelkészi hivatala valóságos bigámiára kényszeríti: ez érthető célzatú, de különös hasonlatra épített érvnek egész épülete összeomlik, ha a püspöki és lelkészi hivatalt, illetve a püspöknek az ő kerületéhez és egyházközségéhez való viszonyait úgy fogjuk fel, mint az apának, illetve férjnek az anyához, illetve, feleségéhez és leányához való törvényes és benső s így megszentelt (aminthogy a/, is!) viszonyát. Anya: a kerület, leánya: az egyházközség. Mindkettő iránt egyenlő hűséggel és áldozatkészséggel tartozik a családfő. S a családfő rendszerint olyan szokott lenni, aki egyenlő hűségre és áldozatkészségre képes családjának minden tagja iránt. Lám, a családfő is kettőnek, sőt többnek szolgál és még sem kell megszöknie, mert a szolgálat jutalmazó, édes; édessége és jutalma abban van, hogy a családfő férj és apa s övé az egész család és ő az egész családé a szeretet által. Egyébiránt az egész kérdés több oldalról való tárgyalásában nagyon is feltűnőnek mutatkozik egy tény. Az, hogy püspökeink, úgy látszik, mintha nem szólanának hozzá ezen annyira égetőnek hangoztatott kérdéshez. Pedig hát, ha égető, csakis őket égetheti első sorban ; s így csakis őket érdekelheti, mint fő kormányzó faktorokat; sőt e kérdésié nézve ők volnának a legilletékesebbek nyilatkozni. Nem szólnak látszólag kerületi felügyelőink s általán, felügyelőink; és aki valamennyi között a legilletékesebb, nem hallottuk még varva-várt szavait az egyházi nagy korkérdések iránt nagy érzékkel bíró egyetemes felügyelőnknek, akinek szavai bizonyára a legdöntőbb súllyal esnek a vélemények és érvek ingadozó mérlegébe. Ami pedig végül az egyetemes püspökség eszméjének lorrását, a legvégső fokon, illeti: az nem az evangyeliomi szellem, melyet mindenki áhit; hanem az a korszellem, mellyel senki sincs megelégedve, sem egyházban, sem egyházon kívül. Legkevésbé az eszme érdemes fölvetője. Az a korszellem, mely az eleven, benső hitélet és az autonómikus érzület ernyedésében nyilvánul. E kettő között pedig a benső, életteljes összefüggés, a legelevenebb kapcsolat kétségtelen. Ahol a benső élet terén gyengül a hit, ott az egyházkormányzat külső teren lankad, hornályosúl az autonómikus érzület. Minél elevenebb a hitélet, annál erősebben domborodik ki az autonómikus érzület. A hierarchikus szinű (és később: szellemű is) szervezet pedig az autonómikus érzületet s így autonómiánkat nem erősíti s még kevésbé fejleszti ; hanem inkább evangyeliomi és presbitériális szellemében diífaínálja. Legvégül egy dolgot különösnek tartok. Azt, hogy mi módon kerül a mi hazai s valamennyi prot. felekezet között a legerősebb s legeredetibb autonomikus szervezettel bíró evang. egyházunk szűk területén felszínre az egyetemes püspökség
