Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-05-03 / 18. szám

1907 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 7 165 járulnia.* Ez különleges elvi felfogása a mi ág. h. evang. egyházunknak; annyira specifikus tana, hogy közte s a ref. testvéregyház közt is elvi alapon nyugvó válaszfalat emel. Ez utóbbi ugyanis a római egyházzal megegyezően a „rite vocatus"ban kifejezésre jutó feltétel mellőzésével, gyülekezeti megbízatáshoz nem köti a felavatást. Ez az ú. n. „ordinatio vaga", vagy „ordinatio sine titulo".** Szóval az evang. lelkészi hivatal, mennyiben „potestas", a gyülekezettől kapja hatalmát, mennyiben „minisztérium", a gyülekezet kebelében, a hívek javára végzi szolgálatát. A gyülekezetben, a gyülekezettel, a gyülekezetért él és működik a lelkész. Más szóval az evang. lelkész működése a népélet tulajdonában gyökerezik. A népélettel való szoros kapcsolat ad hivatásának jogcímet, működésének irányt, biztosít munkásságának sikert, hűségének jutalmat, a legédesebb jutalmat, hívei bizalmában, a világ tiszteletében, egyháza elismerésében. Ennél magasztosabb élethivatást képzelni sem lehet. Hogy miként érvényesül most már ez az alapelv a lelkészek „elseje" a „primus inter pares", a püspök hivatalára való vonatkozásában? Az elvi álláspontra támaszkodó praemisszánkból folyó közvetlen korollarium az, hogy „a püspöknek egyházkerületében rendes lelkészi hivatalt kell elfoglalnia^. (Zsin. t. 140. §.). Képviselve volt ugyan — ha nem is magán a zsinaton, de igenis a tárgyalásait előkészítő bizottságok egyikében — az ellennézet is. De azt a többség az egyházunk fent kifejtett sajátos, principiális felfogásának hangsúlyozásával háttérbe szorította. Az „egyetemes püspök"-nek „a gyülekezeti apró-cseprő egyházi teendőktől való felmentése" tehát egyértelmű volna a püspöki hivatal lényege egyik jellemzetes vonásának törlésével. A nemi fogalom ismérve hiányoznék a faji fogalomban. De levonhatunk kiindulásunk elvéből más figyelemre méltó tanulságot is. A püspök munkakörébe eső „officium"-ok két csoportra oszlanak. Egyházi törvényünk is határozottan megkülönbözteti egyházkormányzői jogait és kötelességeit (121—129. §.) főpásztori hivatásától (130—134. és 120. §.). Amazokban osztozik vele a felügyelő, míg a főpásztori hivatás teendőit, mert lelkészi jellegéből folynak, kizárólag ő végzi. E kettős kötelességnek egy személyben való egyesítésében rejlik oka annak, hogy a püspöki hivatal, különösen napjainkban, a bürokratizmus virágkorában, a legterhesebb hivatalok egyikévé lett. Jól utal erre indítványa megokolásában az a kiváló világi főpap is, kinek javaslatával * Agustaua confessio artic. XIV. „De ordine ecclesiastico docent quod nemo debeat in ecclesia publice docere, aut sacrainenta administrare, nisi rite vocatus". V. ö. a schmalkaldeni cikkek toldalékában e szakaszt: „de potestate et jnrisdictione episcoporum." " L. Hagenbach : Grundlinien der Liturgik und Homiletik 171/2. 1. foglalkozom. Tehermentesíteni kell püspökeinket. Csak az a kérdés: hol és mikép ? Ott, hol a munka csökkentése nem történik a hivatás legfontosabb célja rovására. Ez csakis az egyházkormányzattal kapcsolatban álló munkák végzésére rendelt segéderők, különösen egy, az egyházi közigazgatásban alapos jártassággal biró, jól díjazott, oly irodafőnök alkalmazása által eszközölhető, a ki hivatalát nem átmeneti hivatalnak tekinti. Az irodának nem szabad abszorbeálnia a főpásztor erejét. Mentsük meg a főpásztort, hiánya pótolhatlan volna. Hisz az egyházi közigazgatás, a rendtartás, a kormányzás alárendelt eszköz, szemben a valláserkölcsi élet fejlesztésére irányuló céllal. Mind a két irányban a püspök munkásságának sikere leginkább a hívekkel, a gyülekezetekkel, a népélettel való közvetetlen személyes érintkezéstől van függővé téve. Ebben rejlik a „canonica visitatio" nagy jelentősége. A reformáció első építő munkája, az első kapavágás a Luther által teljesített egyházi vizitációban ment végbe. A püspöki egyházlátogatás evang. lutheri egyházunknak nemcsak őseredeti, de oly áldásosnak is bizonyult intézménye, melyet kivétel nélkül mindenütt, hol az evang. egyház, mint szervezett közösség áll fenn, életbeléptettek s a XVI. századtól fogva napjainkig mint pótolhatlan intézményt fenn is tartottak. Dunántúli egyház kerületünkben —személyes tapasztalásból tudom — valamint a múltban, úgy jelenleg is — szemmel látható — a püspöki egyházlátogatás üdvös eredménye. Évtizedes viszályok, meggyökeresedett rendetlenségek, botrányos mulasztások megszűnése, a hitbuzgóság feléledése jár nyomában. A főpásztor élő szava, az ajkairól hallott buzdító, intő, gyújtó szó nem hangzik el visszhang nélkül úgy, mint az irodából küldött bolt betűkkel tolmácsolt „leirat". A ki a néplélek, a népélet lélektanát ismeri, természetes megnyilatkozását látja ebben egyfelől a személyes érintkezés hatása alól magát ki nem vonható népjellemnek, másfelől az erkölcsi tekintély súlyának, melyet a nép bizalmának választottja („a mi püspökünk") személyes megjelenésével képvisel s érvényesít. Mind az, a mi közelebb hozza a főpásztort a gondjaira bízott nyájhoz, egyengeti a püspöki hivatás céljához vezető utat. E cél szolgálatában áll az a régi, üdvösnek bizonyult, újabb időben a dunántúli kerületben ismét életbeléptetett intézkedés is, hogy a hitjelöltek ünnepélyes felavatása nem mindig egy és ugyanazon helyen, hanem évenként más-más gyülekezet kebelében történik. A hívek tömeges részvéte igazolja e gyakorlat üdvös hatását. Minő kapcsolatban áll mind ez tárgyunkkal, az „egyetemes püspök

u eszméjével? Röviden foglalom össze fejtegetéseim eredményét. Az egyetemes püspöki hivatal szervezésével