Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-05-03 / 18. szám

161 *~v EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 az egyházker. püspökök sokágú munkái nem apadnának. Hisz az egyetem sajátos ilgyeit eddig sem ők intézték. Az egyetemnek az alsóbb egyházi testületekre vonatkozó intézkedéseit pedig csakis az ö közvetítésükkel — mint fent kifejtettem — lehetne ezután is foganatosítani. A püspökök tehermentesítése s a kontemplált új hivatal közt junctim nem áll fenn. Továbbá, az egyetemes püspök lehet, megengedem, az egyházkormány legfelsőbb fokozatának egyik intéző közege, de a sajátos püspöki hivatás betöltésére ott nincs tere. Se nem gyülekezeti lelkész, se nem főpásztor. Oly messze esik a gyülekezetektől, a népélettől, hogy az azzal való köz vetetlen érintkezés jóformán ki van zárva. Hol végez majd egyházlátogatást? Hol gyakorolja a lelkészjelöltek felavatásának „jogát és kötelességét"? (Zsin. t. 133. §.)? Minő viszonyban áll az egyházkerületek püspökeihez, kik törvény es szazados gyakorlat által szentesített főpásztori jogaikról le nem mondanak, le nem mondhatnak? Felettük áll-e majd? Ez alig lesz összhangban a smalkaldeni cikkekben kifejezésre jutó azon felfogással, mely szerint a püspökök, hivatalukat tekintve, egyenlők*. Lehetne a püspökök körében „primus inter pares", de csak névleg „primus", tényleg — attól tartok — ultimus lesz, mert csak kormányzó főpap volna s nem egyúttal, mint társai, főpásztor is. Ezek elvi aggályaim. Principiis obsta! Poszvék Sándor. Dr. Luther Márton kis kátéjáról. (Felolvastatott a vasi felső egyházmegye papi értekezletének 1907. évi április 16-án tartott ülésén.) Ne úgy vegyék kedves Testvéreim ezt a kis (hogy úgy nevezzem) tanítást, mintha velők szemben azt akarnám mutatni, hogy ők még Luther kis kátéját sem ismerik, míg én volnék az a hivatott tanító, a ki bevezesse őket ev. egyházunk e legelemibb szimbolikus könyvének ismeretébe. Nem is a magam bölcseségével állok elő, hanem azzal, a mit másoktól (és nem fiatal koromban) tanultam. Hisz valamennyien még a legelemibb dolgokban is mindig tanulók maradunk. Szimbolikus könyveink közöl a legelsők, legrégiebbek Luther kis és nagy kátéja. Ezek megjelentek az 1529. év elején; a rákövetkező esztendő hozta az Augustana confessiót és ennek Apologiáját, ezeket követték 1537-ben a schmalkaldeni cikkek és csak 30 évvel Luther halála után készült a Formula concordiae. A mit Luther nagy kátéjának előszavában mond, az tehát csak a kis (vagy a nagy) kátéra vonatkozhatik. Idézem szavait:- Kérek minden keresztyén embert, de kiváltképen a lelkészeket és a prédikátorokat, ne képzeljék magukat hamarosan doktoroknak — ha nagyon feszítik * „Episcopi omnes, pares officio ..." 11. p. art. a posztót, nem iiti meg a mértéket („es geht an Dünken und gespanntem Tuch viel ab"), — hanem naponként folytonosan gyakorolják magukat olvasással, tanítással, tanulással, gondolkodással, elmélkedéssel és ebben ne lankadjanak, míg csak nem lettek teljesen bizonyosakká abban, hogy az ördögöt is agyon tanították és tudósabbakká lettek, mint maga az Isten és minden ő szentjei. Ha ebben szorgalmasak lesznek, (folytatja L.), meg-. Ígérhetem nekik, ós ők ezt tapasztalni is fogják, mi lesz ennek gyümölcse és mily finom népséget fog az Isten belőlök nevelni, hogy ugyanis idővel magok szerényen be fogják vallani, hogy mennél többet foglalkoznak a kátéval, annál kevesebbet tudnak belőle és annál többet kell belőle tanulniok és mint az éhezőknek és szomjazóknak csak akkor fog nekik igazán ízleni az, a minek most nagy bőségétől túlterhelve („vor grosser Fülle und Uberdruss") oda se kívánnak szagolni. Ha a kettőnek, a kis káténak és a nagy káténak címét halljuk, hajlandók vagyunk azt képzelni, hogy előbb készült volna a kis káté és utóbb, mint ennek bővebb magyarázata a nagy káté. Tényleg előbb jelent meg a nagy káté és ezt követte néhány héttel később a kis káté, könyvalakban; mert a falra függeszthető táblák alakjában a kis káténak egyes részei külön-külön (pro pueris et família) már megjelentek volt, mikor Luther még javában dolgozott a nagy kátén. Evang. népünk szimbolikus könyveinknek inkább csak neveit és címeit tudja (ha és a mennyiben tudja), semhogy tartalmukat ismerné; sőt alighanem félő, hogy lelkészeink közt is találkoznak, a kik a szimbolikus könyvekben meglehetősen járatlanok. Ez nem volna nagy baj, ha annál jártasabbak volnának magában a Szentírásban. Hisz Luther maga összes műveihez írt egyik élőbeszédjében is azt mondja, hogy mit sem szeretne inkább, mint ha művei mind elvesznének vagy feledésbe mennének; csak a Szentírás legyen a tanulmányozás tárgya, a mire minden ő munkái csak serkentők akarnak lenni. Mindazáltal sajnálatosnak kell jeleznünk, hogy szimbolikus könyveink és különösen Luther nagy kátéja jobban nem ismeretesek. Szívesen, bár szégyenkezve bevallom, hogy magam is Luthernek e magvas munkáját csak az utóbbi években tanultam tüzetesebben ismerni és megbecsülni. A kis káténak mai alakján nem kívánnék változtatni, midőn rámutatnék az eredeti alaktól való eltérésekre (mellőzve az aprólékos és az értelmet nem érintő eltéréseket). Az első parancsolatnál L. e szavakat „Én vagyok a te Urad Istened" nemcsak hogy fel nem vette kátéjába, de sőt felvételök ellen tiltakozott. Egy az 1530. évi augsburgi gyűlés utáni időből való nyilatkozata fel van jegyezve, mely szerint e szavak sokkal inkább isteni igéret (Verheissung), semhogy törvénybe valók volnának. Felvételök azonban kivált L. halála után mind általánosabbá vált. Szimbolikus könyveinkben nem találtatnak.