Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-04-19 / 16. szám

142 *~v EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 okolásában egyházi közéletünknek az a kimagasló alakja, kinek úgy jeles egyházirodalmi munkásságát, mint bölcs egyházkormányzati és áldásos egyháztársadalmi működését osztatlan tisztelet és közelismerés kiséri. De nagy elvi különbség mutatkozik azon indító okok tekintetében, melyek az ő felszólalását sugalmazták, azon fulmináns cikkekkel szemben, melyek újabb időben ugyanazon bajaink szellőztetésével fellármázzák a közvéleményt. Utalnak a paragrafusok, a szabályrendeletek sokaságára, mint minden gonosznak kútforrására. Szeretnék a német államegység megteremtőjének szálló igévé vált szavával meglepetésemnek kifejezést adni: „o welche Wendung!"... de nem: „durch Gottes Fügung!" A zsinat előtt az volt a baj, hogy törvényünk éjpen nem volt, szabályrendeletünk pedig vagy ehhez hasonló jogszabályunk nagyon kevés. És most az a baj, hogy van törvény és szabályrendelet bőven. Nem állítom, épen nem állítom, hogy zsinati törvényeink és annyira lekicsinyelt szabályrendeleteink nem viselik magukon a gyarlóság bélyegét. Bizonyára helyén lesz e téren is a korrektura, üdvös eredménnyel azonban csak akkor és annyiban, a mikor s a mennyiben a gyakorlat tüzprőbáját ki nem állják. De jajgatni a miatt, hogy sok a paragrafus és őket tisztelettel félretenni — gyengeség jele. Előkelő, gúnymosollyal utalni a törvény szakaszaira s felettük egyszerűen napirendre térni, vagy azokat pláne hanyag tétlenség palástolására szépségflastroniul felhasználni, a ledérséggel határos bűn. „Mit mondunk tehát? A törvény bün-e? Távol legyen!" (Róm. 7, 7.). A nagy apostol e szava találóan alkalmazható a mi jogi viszonyainkra is. Jogszabályaink nem szülték a bajt, hanem a meglevő baj megnyilatkozását idézték elő. Jól esik annyira ócsárolt egyházi alkotmányunk előnyeinek méltánylása egészen elfogulatlan, az egyházunk kötelékébe nem tartozó szakavatott egyének részéről. A miben saját hitsorsosaink közül annyian annyit gáncsoskodnak, az nem ritkán más, nemcsak az autonómia után sóvárgó római, de protestáns egyházak tudósai részéről is, teljes méltánylással találkozik.* Zsilinszky nem a paragrafusok alkotásában keresi és találja jogaink és bajaink okát, hanem abban, hogy a holt betűbe nem öntünk életet, hogy * „Az ő zsinatjuk (t. i. az ág. h. ev.) a legtöbb és szinte a legfontosabb ügyekre nézve csak általános elvi törvényeket alkotott, a részletkérdések elintézését pedig reá bízta részben az egyetemes gyűlésre, részben a kerületekre. Hogy csak egy dolgot említsek, itt van a lelkészválasztás, a melyre vonatkozó törvényeket mi immár harmadszor változtatjuk, az evang. zsinat 11 rövid szakaszban adja az elvi törvényeket, a rendszabályokat megcsinálták és megcsinálhatják a jövőben is a kerületek". így nyüatkozik zsinatunkról és szabályrendeleteinkről a ref. testvéregyház egyik tudós tanára (L. Prot. Szemle 1907. évf. 103. 1A jogszabályaink üdvös hatása, a végrehajtás terén észlelhető lanyhaság miatt nem érvényesül úgy, a mint azt méltán várhattuk. S ebben — ki tagadhatná? — igaza is van. Kérdem, szervezve vannak-e mindenütt az egyházi testületek, — kormányzás, háztartás tekintetében úgy funkcionálnak-e mindenütt az egyház egyes szervei, a mint azt a törvény előírja? Nem különös, hogy mindig csak a felsőbb hatóságok intézkedéseit gáncsoljuk, tudatával sem birván annak, hogy ezzel vádat emelünk önmagunk ellen ? Hisz egyházkerületeink, egyházegyetemünk intéző tényezői a saját magunk bizalmának letéteményesei, saját szabad akaratunk választottjai, a gyülekezetek megbízottjai. Egészséges felfogásra vall-e, nem az „egyházi kormányzás, közigazgatás és rendtartás" legelemibb feltételeibe ütközik-e, ha egy egyházmegye az országos kormány és törvényhozó testület közvetítését veszi igénybe, hogy illetékes egyházi forumára nyomást gyakorolva, kerülő úton elérje a célt, melyet egyenes úton megközelíthetőnek nem tart ? Vagy ha egy egyházkerület tanítói, egyházi főhatóságuk mellőzésével járulnak kérelmeikkel az állami kormány képviselőihez? De ne tovább! Éxempla sunt odiosa. Elég volt a komor böjti hangulat megnyilatkozásából. „Mea culpa"-t hangoztatva térjünk a javulás útjára. Ezt teszi Zsilinszky. Egy fontos eszmét vet fel, hogy felette gondolkodván, beható tanácskozás tárgyává tegyük. Vegyük tehát bonckés alá az indítványt, lássuk, a megállapított válságos baj gyökeres orvoslására szolgál-e az ajánlott gyógyír? Poszvék Sándor. Lelkészi korpótlék. Bányakerületi felügyelőnk 1904. évi magas szárnyalású közgyűlési megnyitójában egyházunk és a lelkészség anyagi helyzete és a várható államsegélyről megemlékezve, fájdalmasan említi, hogy még mindig nem jutott odáig, hogy egyes gyülekezeteink helyzetéről tiszta képet szerezhetett volna magának, mivel a rendelkezésére álló tökéletlen adatok nem elegendők arra, hogy azok alapján valami gyökeres javítást lehetne kezdeményezni. Különben, mint tovább fejtegeti: „az anyagi erő voltaképen csak eszköze a szellemi erő kifejtésének, a lelkészek tisztességesebb fizetése csak arra való, hogy ezek az anyagi gondtól menten nagyobb lelki nyugalommal küzdhessenek az Isten országának e földön való elterjesztésében". Bajaink forrása főképen anyagi erőink gyengeségében rejlik. S mivel erről csak mintegy futtában történt megemlékezés és bár ismételve említi is kerületi felügyelőnk anyagi érdekeink öntudatos és fokozatos ápo-