Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-03-02 / 9. szám

[06 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 fentartva. Vallásos meggyőződést nem lehet úgy változtatni, mint nézeteiket a klerikális vezetők s ép azért vonakodtam én is megvalósítani azt, a mire már régen vágyakoztam. Hagenhofer, Wagner és Morsey báró urak förmedvényei adták meg nékem az indítást, hogy a római egyházból az evangelikus egyházba léptem át. Senki e miatt fel ne háborodjék! A parasztegyletben van elég felvilágosodott férfi, kik e klerikális párt munkáját megelégelték és példámat követni fogják. Csak folytassák így a klerikálisok! Ez által ép legjobban mozdítják elő, a mit leginkább elnyomni és eltüntetni szeretnének : az evangeliumi mozgalmat". Hogy pedig ez a nézet tényleg hódit, jele annak a folytonosan szaporodó áttértek szama Wiener-Neustadt 53, Mürzzuschlag 40, Kamnitz 12, Klostergrab 22, Dux 35, Pilsen 13, Horschovitz 6, Braunau 31, Haida 32 áttérést jelent. Új prédikációi állomás Selzthalon lett szervezve, Aussig pedig templomot szentelt. Az evangelikus élet egyik legszebb hajtása a családi estélyek rendezése, a melyek nemcsak arra valók, hogy az új evangélikusok egyházunk tanaival, történetével és életével megismertessenek, de a régi hívek erősítésére is szolgál. Majdnem minden egyház tart kisebb-nagyobb időközökben ily családi estélyeket. MISSIÓÜGY. A barcsi áttérési mozgalomról. Kortörténeti rajz. (Folyt.) Sajnos, ez utóbbi sejtelem csakhamar valóra vált. Tudjuk mennyire ragaszkodik a mi népünk is. hát még a pápistaság a külsőségekhez, a szokáshoz. Történt már most, hogy néhány hét előtt egy áttért öreg ember megbetegedett és meghalt. Hűségenek jellemzésére megemlítem, hogy a plébános többször felszólittatta a beteget, hogy gyónjon meg, de az öreg mindég azt üzente vissza, hogy csak most, gyónt meg evangelikus szokás szerint, más gyónásra nincs szüksége. Az illető egyike volt Barcs legelőkelőbb s legvagyonosabb polgárainak s halála épen kapóra jött a plébánosnak: megtiltotta temetéséhez a harangozást. Ehhez joga lett volna, ha a harangok nem volnának közösek. Mert nemcsak, hogy az egyik harangot annak idején egy lutheránus úri ember ajándékozta, a többit is nem a katholikusok szerezték be, hanem a község vette s eddig az evangélikusoktól is beszedték évenként a harangozói díjat, a miért aztán harangoztak is az evangelikus temetéseknél. A községi elöljáróság most is elrendelte a harangozást, de a plébános — elutazott s így a kulcs nem volt megszerezhető. A rokonság az alispánhoz sürgönyözött a harangozás elrendelése végett, de ő nem ismervén az ügyet, az egyoldalú információ alapján természetesen nem intézkedhetett. De elrendelte a vizsgálatot, vájjon van-e az evangélikusoknak joguk a harangokhoz? Á szolgabirónái már többször volt kihallgatás ez ügyben s az eddigi tapasztalatok alapján előre sejthetjük, minő lesz az ítélet. A plébános állítólag oda nyilatkozott, hogy „a régi evangélikusoknak ezentúl is harangoztat kegyelemből, de az ujaknak nem, büntetésből." Mi persze sem kegyelmet, sem büntetést nem fogadunk el tőle. Mert vagy van jogunk a harangokhoz, vagy nincs. Ha van, úgy követeljük a harangozást minden evangelikus temetésnél; ha nincs, úgy majd építünk tornyot, harangokkal. Képzelhető azonban, hogy milyen borzasztó hatása volt a harangozás nélküli temetésnek az áttértek egy részére. „íme, hogy lutheránusok lettünk, úgy temetnek majd el minket is, mint valami dögöt", ilyen s hasonló kifakadások voltak egyesek részéről hallhatók s megeredt ismét a tömeg gúnyszava s gyalázkodása. Micsoda, hogy temetés után három asszony azzal állt elő, hogy bíz ők visszatérnek, mert nem akarják, hogy őket is harangozás nélkül temessék el, ha majd meghalnak. Néhány nap múlva meg 3 férfi (férjeik) állt elő azzal, hogy adják vissza bizonyítványaikat. Ezek persze kezdettől fogva ingadozók, csak úgynevezett „

Mittläufer"-ek voltak s mondják, hogy nemcsak a harangok, hanem másféle érc csengése is vonzotta volna őket vissza régi fészkükbe. A többiekre azonban a temetés méltóságteljes lefolyása oly felemelő hatással volt, hogy csak még jobban megszerették egyházunkat, s különösen az elhúnyt legközelebbi rokonságára épen ellenkező hatást gyakorolt a plébános ezen „szeretetteljes" eljárása, mint a minőt remélt. S egy szomszédos sváb faluból a temetésre jött nagyszámú rokonság is a legmélyebb meghatottsággal távozott a temetésről, melyen a gyülekezet gyönyörű éneke, szép imádságainak s egész temetési'liturgiánk, melyet Balogh István lelkész és Fuchs Pál tanító végeztek, mély benyomást gyakorolt reájok. Ha nem félnének az inquisitiótól, bizony ezek is készek lennének hozzánk térni, hol nem holt ceremónia, hanem élet és igazság minden egyházi cselekmény. De a barcsi esetből nem csak azt tudtuk meg, hogy milyen üldözést kell hazánkban még most a XX. század elején is elviselni azoknak, kik a pápás felekezetből a Krisztus egyházába térnek, hanem sajnos azt is, milyen kígyókat melengetünk saját keblünkön. Van a barcsi leánygyülekezetnek valami Kohut nevű felügyelője. Ez jómódú gyógyszerész, ki vegyes házasságban él s a kath. pap kebelbarátja. Hogy mi gyakran az ostobaságig liberálisak vagyunk, mutatja az is, hogy ezt az urat, ki gyermekeit, fiait is katholikusokká neveltette, nálunk egyáltalán gyülekezeti felügyelővé lehetett választani. Egyházi alkotmányunk a gyülekezeti felügyelő kötelességét így írja elő: „Az egyházközségi felüggelö az egyházközség jogainak, érdekeinek és vagyonának, valamint az egyházközség, a lelkész s a többi egyházi tisztviselők tekintélyének őre és védője(60. §.) Ennek az fúrnak, mint gyülekezeti felügyelőnek kellett volna tehát a gyülekezet érdekében lévő áttérési mozgalmat vezetni, ha kinövései voltak, úgy helyes mederbe terelni a gyülekezetet, tisztviselőit s úgy régi, mint új tagjait minden jogtalan megtámadtatás és szekatúra ellen megvédelmezni s mindent megtenni, hogy az áttérések által megerősödött leánygyülekezet felvirágozzék. Hogyan teljesítette már most a felügyelő úr ezen eskü alatt vállalt kötelességét? Nos, ő volt kezdettől fogva a mozgalom legfőbb akadályozója; míg mi lelkészek a messze távolból Barcsra fáradtunk, hogy az új híveket zsenge hitökben erősítsük, ő feléje sem nézett az áttérési ünnepeknek ; most pedig egyike a legerősebb visszatérítőknek. Mikor a harangügyben folyt a kihallgatás a szolgabíró előtt, régi barcsi lakos létére azt vallotta, hogy nincs tudomása róla, vájjon hozzájárultak-e az evangélikusok annak idején a harangok vételéhez s fizettek-e a harangozó díjazásához ? Holott, ha tényleg nem volt róla tudomása, akkor is kötelessége lett volna, mint felügyelőnek magát az ügyről informálni s a szerzett információ alapján ez esetben a gyülekezet anyagi érdekét képiselni. így azonban, mivel a felügyelő vallomása nagyot nyom a latban, hozzájárult ahhoz, hogy gyülekezetünk a harangokhoz való jogos igényét esetleg elveszíti, a mi, mint előbb láttuk, úgy az áttértekre, mint a még áttérni akarókra nagyon elriasztólag hatna.