Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-02-16 / 7. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 54^ Hát az argumentumok ez özünénél- jó lesz kissé megállapodnunk. Elsőben is. ha egészében tény is az, a mit Gyula püspök e kérdésre, hogy „ki volt Péter?" — felhoz (de ki fog tűnni, hogy habár az újszöv. iratok sok mindent el is mondanak Péterről, ám a legfontosabb dologról, t. i. római püspökségéről mit sem mesélnek): viszont azt is tudjuk Péterről, hogy ő egy alapjában sanguinikus, de — sőt tán ép ezért — igen állhatatlan jellem volt. 0 az, a ki első kész Jézus védelmében kardot húzni, de első tagadja is meg mesterét. (Milyen jól ismerte őt az Űr, mutatja a hely, a hol előre megmondja neki, hogy mielőtt a kakas megszólalna, háromszor elárulja őt.) Később igaz, hogy sanguinistikus temperamentumának megfelelően ő áll ki legelőbb prédikálni az Urat, ámde tudjuk, hogy idővel ismét ő az, a ki Antiochiában oly botrányosan kétszínűén viseli magát, hogy Pál aposlol — a saját vallomása szerint (1. Gal. 2, 11 sk.) kénytelen őt ezért nyilvánosan megróni. A mi mindjárt ellenbizonyíték az irányban is, mintha az apostolok Péter úgynevezett főhatóságát elismerték s magokat annak alávetették volna. Nem is szólva arról, hogy a jerusalemi gyülekezet feje nem Péter volt, hanem vele együtt Jakab és János is, az ú. n. „oszlopok" (Gal. 2, 9 stb.) a kik között első helyen Pál nem is Kéfást (Pétert), hanem Jakabot említi (9 v. v. ö. 12 v., a hol egyenesen Jakab áll ott úgy, mint intéző személy). Sőt tovább megyünk. Maga az egyházi traditio is Pétert, mint ilyen állhatatlan, megbízhatatlan jellemet festi, minek igazolása épen a Sienkievicz által is feldolgozott híres pápás „Quo vadis" legenda, a mely szerint Péter, a midőn Rómában Nero alatt melegek lettek a napok, jónak látta menekülni és csak az Úr megszégyenítő szavára tért oda ismét vissza. Nos valóban különös, hogy az Úr, a ki joíismerte emberét, erre az állhatatlan jellemre bízta volna az anyaszentegyház vezetését és kormányzását. Nem is bízta azt soha reá! Hiszen az a bűnt oldó és kötő hatalom — öröksége nemcsak Péternek, hanem a többi apostoloknak is (v. ö. Ján ev. 20, 22), nem is szólva arról, hogy a Máté-féle tudósítással szemben (16, 18) az idősebb Márk-féle tudósítás a Péter névből Jézus által készített szójátékról „Te Péter vagy stb " mit sem tud. )v. ö. Márk. 8, 27—30). De felvéve a szójáték hitelességét, az nem jelent egyebet, mint, hogy itt Jézus a Simon (Péter) lelkében e jelenet alatt megfogant hitre céloz. A mikor ugyanis legelőbb Péter lelkében fogant meg a gondolat, hogy Jézus a Krisztus, akkor Jézus így felelt néki: Boldog vagy Simon (mert ez volt a való neve, így is nevezték őt mindig a Jézus bizalmas körében), Jóna fia. Es én azt mondom: te Ihxpoc vagy, és énerre a mzpa-ra (nsipa^szikla) építem az én anyaszentegyházamat." Mintha ezt mondta volna neki: Simon, a te mellékneved symbolum, a szikla erős hit symboluma, ez a hit egyedül az én anyaszentegyházam alapja. A min nincs semmi csodálkozni való, ha meggondoljuk, hogy Jézus keleti nyelvet beszélt, telve parábolák'kal, képekkel, megfelelően a keleti nyelv természetének Hanem — téve tagadva — hogy Jézus az anyaszentegyház feletti uralommal kizárólag Pétert bizta volna meg: még ekkor is fenmarad a nagy kérdés, hogyan jut a római pápa Péter successiójának jogigényéhez, a mikor a jó Péter soha, de soha Rómának még csak a szinét se látta. Dehogy nem — mondják — hát a tradíció? Persze, a tradíció. De honnan a tradíció ? Gyökere tán az evangeliumi tudósításokba nyúl vissza? Óh dehogy. Ellenkezőleg: az egész új-szövetség, ez a legősibb, leghitelesebb, legmegbízhatóbb tradíció sem arról, hogy Jézus Pétert római püspökké nevefcte volna ki, sem arról, hogy Péter Rómában lett volna, épen mit sem tud. Ellenkezőleg a bizonyítékok egész özöne szól Péter e római állítólagos tartózkodásának felvétele ellen. íme ott van mindjárt az Apostolok cselekedeteiről írott könyv- Ez az irat. miként a kritika manapság általában elismeri, közvetítő tendenciájú s azon ellentét kiegyenlítésén fáradozik, a mely a páli s póteri (univerzálisztikus s zsidósan partikularisztikus) keresztyénség, illetőleg Pál és Péter között létezett. Ezért a legnagyobb gonddal igyekszik Péter személyét hasonló vonásokban feltüntetni, mint Pált; s első felét úgyszólván Péternek szenteli, hogy aztán második felében kizárólag Pálról szóljon. Tudjuk, hogy e könyvet Lukács írta, ki együtt jött Pállal Rómába s ott együtt tűnik el Pállal a történelem színpadáról. Nos ez a Lukács, ki az Ap. csel. utolsó fejezeteit kétségkívül Rómában írja, Péternek (a kinek pedig minden legkisebb dolgát a leggondosabb figyelemmel gyűjti össze s örökíti meg) római tartózkodásáról egy szót, de csak egy árva szócskát sem szól. Lehető volna ez, ha Péter akkor Rómában lett volna ? Az is különös, hogy Pál a rómaiakhoz írott levelében Péternek római missiójáról teljesen hallgat. Pedig levelének utolsó szakaszában egész seregét köszönti névszerint az ismerősöknek s társainak „a kik az apostolok között híresek" s „a kik előbb voltak, mint ő a Krisztusban". (Róm. 16- r. 7. v). Hogyan magyarázható tehát máskép az, hogy Péter a róm. egyház feje, s több mint 20 név közül kimaradhatott, mint egyedül úgy, hogy Péter Rómában nem is voH ? Pál egyéb levelei sem tudnak semmit Péternek római tartózkodásáról. Pedig Pál az akkori keresztyénség viszonyairól igen jól volt értesülve. Hasonlag hallgatnak Péterről — csodálatos módon — Pál azon levelei is, a melyeket már római fogságából irt. Ezekben (Kolosse, Efez., Philippi, Filemon, Timotheus II) Péternek még csak a nevét is hiába keressük. Pedig lehetetlen elgondolnunk, hogy apostoli munkatársáról s a római gyülekezet püspökéről egy szóval sem emlékezik meg, ha ez csakugyan Rómában tartózkodik vala ! E levelekben elmondja Pál, ki van Rómában, ki távozott el onnan: Péter nevét egyik csoportban sem találjuk, dacára annak, hogy egy sereg nevet sorol fel Pál s köztök olyanokat is, a kikről e néven kívül egyebet manapság már nem is tudunk! Az újszövetség összes többi irataiban hasztalan keressük Péter római tartózkodásának csak a legkisebbke nyomait; sőt — mi több — még Péternek magának két levele sem árul el e tekintetben csak legkisebbke indiciumot sem. Igen jellemző biztosíték Péter római tartózkodásával szemben a nevezetes Muratori-töredék, a mely a római egyház legrégibb kánon lajstromát tartalmazza. Nos e lajstromba, mely bárha ószövetségi részében töredékes is, de újsz. részében teljes, csodálatos mód a Péter levelei felvéve nincsenek. Vájjon elgondolható-e már most, hogy a római gyülekezet, ha Péterben csakugyan első martyrpüspökét és alapítóját tisztelte, ennek leveleit kerek 100 éven át semmibe sem vette volna, holott Pál leveleit istentiszteletein használta ? Avagy nem kellett volna-e épen e két Péterféle levélnek a római gyülekezet legféltettebb ereklyekincsét képeznie ? Csak a későbbi tradíció kezdi emlegetni Péternek római püspökségét, a mint ezt a „Quo vadis" legendából ismerjük. E tradíció forrásideje tehát egy oly kor, a midőn már a római püspökök tekintélyre jutottak, sőt mint patriarchák felvették a harcot a többiekkel s első sorban