Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-12-21 / 51. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 481 szenvedjen. A károsodás ellen igen sokan elég biztosítékot látnak abban a zsinati törvényben, a mely kimondja, hogy a hivány lejebb nem szállítható. Teljesen megnyugtatónak tartják pedig az ingatlan törzsvagyon jövedelmének biztosítását abban az esetben, ha erre az ingatlanra a haszonélvezeti jog telekkönyvileg rá is van kebelezve. Azonban még ily gondos intézkedések mellett sem tartom feltétlenül biztosnak sem az illető tisztviselő, sem az egyházközség érdekét. Tegyük fel, mert megtörténhetik, hogy a lelkész, tanító haszonélvezetében lévő föld, épület, belső geologiai változások folytán állandóan víz alá kerül (példa erre a Fertő vidéke), földcsúszamlások, vagy egyéb előre nem látott elemi csapások sújtják, ki biztosítja ilyenkor a kárbaveszett jövedelmet ? Vagy érvényesüljenek oly separacionális felfogások hazánkban, melyek az egyház azon vagyonára is jogot formálnak, mely az iskola fentartására és a tanító fizetésére szolgál, hogyan lesz megvédelmezhető, ha tán ép az egyházközség tagjainak túlnyomó része is csatlakozik ehhez a törekvéshez? Figyelmen kívül hagyva azt a messzemenő, inkább csak képzeletbeli aggodalmat, van egy más komolyabb érv, mely nézetem támogatására felhozható. Az egyházi törzsvagyon — ha mindjárt rá van is kebelezve a lelkész, tanító haszonélvezeti joga — tulajdonjogilag az egyházközségé lévén, azt az egyházmegye jóváhagyásával eladhatja. Igaz ugyan, hogy a mikor az egyházközség ilyen intézkedésre határozza el magát, előre jól megfontolja szándékát és csak jól megindokoltan terjeszti tervét az egyházmegyei hatóság elé. Bizonyára minden egyházmegye bele fogja venni jóváhagyási határozatába azt a feltételt, hogy az egyházi tisztviselő javára jövedelmező iűgatlan eladási ára lehetőleg megfelelő jövedelmezésű ingatlanba fektetendő s addig is az összeg biztos helyen gyümölcsöztetendő. Meg fogja óvni az egyházi tisztviselő érdekét annyiban, hogy kötelezi az egyházközséget arra, hogy a tőke kamatjait szolgáltassa ki az egyházi tisztviselőnek, sőt bele fogja vétetni ezen fizetésváltozást a hiványokba is. És mégis kétségem van, hogy ily előintézkedések mellett is teljesen biztosítva volna az egyházi vagyon. Kételkedésem alapját a gyakorlati példákból veszem. Az eladási árból származó összegnek megfelelő ingatlanba fektetésére csak nagy ritkán van meg a kedvező alkalom. Ki kell tehát azt adni kamatra. Idegen kézen azonban csak addig marad, míg a gyülekezetnek is nincsen kölcsönre szüksége, pl. valami építési célra. A gyülekezet nem fog máshol kölcsönért kopogtatni, mikor magának is van gyümölcsöztetendő tőkéje. Dehogy kér máshol, mikor közelebb van, előnyösebb a maga tőkéjének kölcsönbevevése. A magáét kölcsönzi tehát ki, mert teheti, nem lévén ez alapítvány. És ez a tett olyan, mint a bűn lejtőjén az első lépés, mely mindig mélyebbre visz — míg nem a kárhozatba. Más hitelezőnek is nehezen fizet, saját tőkéjének visszafizetését még inkább halogatja, mert ezt csak újabb kivetés útján tehetné, mitől pedig fél minden gyülekezet. Tehát a kölcsön marad kölcsön évről-évre, kamatját meg időkön át beszedik párbér címén. Helyes és jogos-e ezen eljárás? Nem gondolnám; ez egy önmagára vállalt újabb teher, melynek súlyát mindig érzik még azok is, kiknek ily intézkedésben semmi szavuk sem volt. Es mi lesz a kölcsön visszafizetésével, hová lesz az egykori ingatlan törzsvagyon, ha kitérés, kivándorlás folytán lassanként megszűnik az egyházközség. Elvész. Nincs a kin keresni lehetne. Ha alapítványszerű kezelésű az egyházi ingatlan, az így el nem veszhet és annak értéke mindig megmarad. Utánakutatással rá lehetne jönni, hogy így mennyi egyházi vagyon veszett el; a hol hajdanában virágzó gyülekezetek állottak fenn, a sok vagyonból annyi sem maradt, hogy a késői unokáknak csak hitoktatói díjazásra maradt volna fenn némi alap. Ezen gondok miatt tartom nagyon fontosnak és szükségesnek a felvetett kérdés ilyképen való megoldását: mondja ki az egyet, közgyűlés határozatilag, hogy minden egyházi köz- vagy törzsvagyon, mely egyház- és iskolafentartás céljával bír, legyen alapítvány jellegű. Ezt látjuk különben más egyházak (r. kath., gör. kel.) példáján is, melyeknek alapítvány jellegű ingatlanai mai nap is sértetlenül szolgálják céljukat, nem csekély erőt adván ezek által az egyháznak. Mindenesetre nagyon óhajtandó, hogy e kérdés megoldásához hozzáértőbb egyének szakszerű véleményükkel hozzájáruljanak, hogy így a bizonytalanság és határozatlanság megszűnjék. v. TÁRCA. Gondolatok a protestantizmus lényegéről és jelenkori feladatáról. 2. A speyeri protestáció a németországi evangelikus birodalmi rendek felszabadulásának a ténye a pápaság tekintélye alól, ez a történetre messze kiható, nagyjelentőségű tény: a hitbeli meggyőződésnek a ténye. Ettől az időtől fogva áll egymással szemközt a két hatalmas tábor: az evangélikusok és Róma hívei. Római részen, az egyházi ellentéttől táplálva, az egyház szabályai alá rendeltségnek követelménye lép mindinkább előtérbe, míg végre az evangyeliom elleni elvi ellentét a vatikáni zsinat által kimondott pápai csalatkozhatatlanság dogmájában éri el tetőpontját. A pápa tantekintélyének, mely papságával, szerzeteseivel és congregációival, mint megannyi ezer meg ezer karral fogja körül a hívek sokaságát, mely a gyóntatószékben korlátlanul uralkodik a lelkiismeret felett, minden egyesnek valláserkölcsi élete feltétlenül alá van rendelve; soha nem gyengülő éleslátással őrködik a római keresztyénség körében felmerülő minden életnyilvánulás felett. Á szabad vélemény csak annyiban érvényesülhet, a mennyiben vele nem kerül ellentétbe és céljait szolgálja; a vallásos életnek minden egyéb megnyilatkozását csirájában elfojtja, üldözi és átokkal sújtja. A valláserkölcsi életnek előfeltételét, az embernek közlekedését Istennel szabályokhoz köti és azt közvetlenségétől teljesen megfosztja. A szentírásban kinyilatkoztatott Isten igéjét az egyes hívőre nézve hozzáférhetetlenné teszi; a szentírásnak csak az egyház tekintélye által szentesített fordítását és az egyházi hagyománynak s az „igazhitű" tannak megfelelő magyarázatát tekinti egyedül érvényesnek. így nem csodálatos, hogy a keresztyének erkölcsi életét is külsőies, casuistikus szabályokkal korlátozza és ezáital azt éltető erejétől megfosztja. A lelkiismeretnek ilyetén rabsága ellen a protestantizmus harcolni kénytelen. Nem kellett volna 350 esztendőnél hosszabb történetében százados nyomorúságban és üldöztetésekben a lelkiismereteken elkövetett erőszakot önmagán tapasztalnia, ha a rabság ezen állapota ellen felemelt szavát visszafojthatná. Hogy a protestantizmusnak ezen harca következtében a lelkiismereti szabadság becsülése utat tört magának, úgy, hogy még a római egyház is csak nagy nehezen tarthatja fenn