Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-12-21 / 51. szám

482 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 uralmát híveinek lelkiismerete felett, azt a saját körében keletkezett könyvek és iratok eltiltásának és indexre kerülésének mind sűrűbben jelentkező esetei bizonyítják. De bár a Róma tantekintélye alól való felszabadulás mindig szélesebb körben terjed is: a protestantizmus a tényállásnak ilyen megváltozása alapján még nincs felmentve a küzdelem alól. Az evangyeliom hódító erejével felruházva, engedve az Úr szavának: „Prédikáljátok az evangyeliomot minden teremtett állatoknak" (Mk. 16, 16.), az igazságnak útját kell egyengetnie. Nincs kizárva az, hogy a napjainkban uralkodó materializmus idejét oly kor váltja fel, melyben az emberek szivét a vallásos megbékéltetés vágya ismét hathatósabban tölti be. A protestantizmus a lelkiismereti rabság alóli felszabadulásért folytatott küzdelmében elért eredmények és a lelkiismereti szabadság állhatatos követelése által arra van hivatva, hogy a vallásos megbékéltetés utáni vágy bekövetkeztekor azt ki is elégítse. Azért feladata, hogy a lelkiismereti szabadság ellenségét alaposan ismerje, harci modorát megfigyelje és ily előkészültséggel támadásait sikeresen visszaverje; különös feladata pedig az, hogy saját álláspontját tisztázza és erősítse, hogy korunk általános műveltségének azokat a mozzanatai felkutassa és elsajátítsa, melyek a hit lényegével vonatkozásban állanak. így különös figyelemre kell méltatnia, hogy a jelenkorban egy a személyiség teljes kifejlesztésére és ez alapon intenzív érvényesülésére irányuló törekvés van folyamatban, mely mint korunk materialisztikus hangulatának visszahatása az idealisztikus iránynak hajnalhasadását látszik jelezni s mely a hit ébresztésére és terjedésére felette jelentőségteljes. Ismeretes a protestantizmusnak törekvése, hogy Istennek az emberhez és viszont az embernek Istenhez a hit által adott viszonya alapján a személyiséget teljesen és igazán, azaz: örök hivatásának megfelelően kifejleszsze. Ennél a törekvésénél pedig nincs önmagára, bűnös emberi gyengeségére utalva, hanem erejét a Jézus Krisztusban történt megváltás tapasztalatából meríti. Ez a személyes tapasztalatunk nyújtja nekünk egyedül azt a tántoríthatatlan állhatatosságot és lankadatlan bátorságot Róma ellen folytatott küzdelmünkben, melylyel zárt sorainak az evangyeliom ellen irányuló meg-megújuló rohamát feltartóztathatjuk és visszaverhetjük. A protestantizmus némely köreiben bevett szokás, a hol a római egyházat bizonyos külső intézményei miatt, a minők pl. a latin mise, a papok nőtlensége, a gyónás kényszere, a búcsújárás stb., felületes ítélettel kigúnyolják vagy egyszerűen megvetik, nem nyereség a nevezett és hasonló visszaélések ellen folytatott küzdelemre nézve. Ezzel a szokással, mely a reformáció előtti reform zsinatok tehetetlenségére emlékeztet bennünket, rendesen ott találkozunk, a hol saját egyházunk intézményei, melyek a hit ébresztésére és a közös épülésnél vagy elengedhetetlenek, vagy felette üdvösek, hasonló, habár kisebb mérvű megütközést keltenek. Ezt ellenfeleink jól tudják és azért gúnyolódnak rajta; hisz itt a küzdelem csak szélmalmok ellen irányul. A hazugság felett sohasem a látszat, hanem csak a való igazság győzedelmeskedik. Ez az igazság pedig küzdelmünkben azoknak a tulajdona, a kik azt, ki maga az igazság, megismerték és a hit által szivükbe fogadták. És miként az 0 ismeretét csak a megtérés és a hit útján sajátíthatjuk el, úgy csakis a hit ténykedése, élő ereje által maradandó az, annak a hitnek az ereje által, mely a saját tehetetlenségnek és bűnös szegénységnek ismeretétől indíttatva, Isten kegyelmének gazdagságát a Krisztusban nyújtott megigazulásban kész megragadni. Ezt mondja Luther is a schmalkaldi cikkek II. részének első fejezetében. Ez a hit az, a mi Rómát küzdelmünkben aggasztja. Mert a hol életteljes hatása érvényesül, ott a lelkiismeret az Isten fiainak szabadsága által az emberi tekintély kényszere alól felszabadul és az „egyedül üdvözítő" egyház önhitt elbizakodottságával, sem szentjeinek nagy seregével, sem Mária dicsőségének kultuszával, sem híveinek tengertömegével, sem látszólagos egységével nem tántoríthatja el a hívőt a megismert igazságtól és a hit általi megigazulás tapasztalatától, a mint ezt a protestantizmus őseinek példájából láthatjuk. (Vége köv.) OKTATÁSÜGY. Középiskoláink. II. Már az első részben említettük, hogy azon nagy áldozatok, a melyekkel a fentartó testület az evang. középiskolák kiadásaihoz évente hozzájárul, a jelen korban, a jelen tanítási mód és állapotok között már alig indokolhatók. Mert hisz középiskoláink a nagy összegeket évente elnyelik, a nélkül, hogy meg tudnának felelni azon célnak, a melyet tulaj donképen szolgálniok kellene! Mert hát mi is volt ősi evang iskoíáink feladata? Elsősorban az, hogy a tudományos nevelés mellett az evang. ifjúságot szilárd, megalkuvást nem tűrő hitben neveljék, hogy az egyház minden körülmények között a magáénak vallhassa azt; másodsorban pedig, különösen a reformációt követő első századokban, középiskoláink szolgáltatták egyházunk tanítóit, tanárait és papjait! S vájjon miként alakultak azóta a viszonyok ? Úgy, hogy a mire képesek voltak középiskoláink az első időkben, ma már azt a feladatot a változott viszonyok mellett nem teljesítik, de nem is teljesíthetik. Az ifjúság nagyrésze, mely evang. középiskolánkból kikerül, épúgy nem vallásos, mint a más középiskolákban nevekedett evang. ifjúság s ennek a következménye, hogy evang. középiskoláink alig nevelnek egyházunknak több tanítót, tanárt, vagy papot, mint az állami iskolák. Hogy jelenleg valóban mily messze állnak középiskoláink eredeti rendeltetésüktől annak legékesebb tanúságát egy negyven évi tanári gyakorlattal rendelkező, már most nyugalomba vonult evang. középiskolai tanár visszaemlékezéseiben olvashatjuk, a ki többek közt így ír : „ . . . az igazán szív- és jellemképző és a lelket megelevenítő vallástanítás a legnagyobb lelki gyönyörűséget szerezte nekem és tanulótársaimnak egyaránt. Nem volt ez üres, száraz katechisatió, mely a vallástanítás nagy jelentőségéhez teljesen méltatlan, hanem valósággal lelki harmat: nem is lehet tulajdonképen tanításnak nevezni, a szó mindennapi, közönségesen vett értelmében, hanem építő, megnyerő, meggyőző társalgásnak megbeszélés alakjában; a személyiségnek a szereteten alapuló ezen tevékenysége a legméltóbb és a legalkalmasabb módszer arra nézve, hogy a szeretet vallásának fenséges igazságait a gyermek ártatlan szivében meggyökereztessük. Ez által oly delejtűt helyezünk el a gyermek lelkületében, mely őt az élet viharos tengerén bizton irányítja ... Soha sem tudtam megérteni, hogy korunkban, sajnos az ifjúság nagy része a vallástanítás iránt oly közönynyel viseltetik és azt mellékes dolognak tartja: pedig a vallástanításnak épen az volna a célja, hogy helyes gondolkozásra vezérelje az ifjút, hisz a helyes gondolkodás alapja a boldogulásnak az életben, ez óvja meg attól, hogy csak „légző hústömeg"