Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-11-23 / 47. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 449 A bártfai tanács ugyanezt a későbbi tárgyalások folyamán tagadta és úgy akarta feltüntetni a dolgot, mintha ez a pénz az eredetileg evang. vallású tanácsosok kezén veszett volna el, de ezen kifogás alaptalan volta kitűnik a helytartótanács felhívására Bártfa város tanácsa által 1784. évi 14.721. szám alatt beküldött kimutatásból, a melyben az is foglaltatik, hogy a bártfai városi tanács az alapítványt 1674-ben a lutheránusoktól elvette. II. József az udv. Cancellaria útján foglalkozott ezen ügygyei. A Cancellaria és a helytartótanács elutasítandónak vette a bártfai evangélikusok folyamodványát, mert az igényt nem találta eléggé megindokoltnak. II. József a Cancellaria előterjesztését helybenhagyta azzal a jóakaratú toldással, hogy „vacante autem normális Professoris alicujus numero etiam Protestantes una cum Catholicis ad concursum admittantur, et inter eos ille, qui reliquos capacitate superat eligatur". A helytartótanács az elutasítást közlő leiratban nagy kegyesen kijelentette, „hogy szabadságában áll a katholikusoknak gyermekeiket az elemi iskolába küldeni és ha egy tanári szék üresedésben lesz, erre protestáns is pályázhat és a pályázók közül az, a ki a legjelesebb lesz, alkalmazandó." A bártfai evangélikusok ezzel nem elégedtek meg, 1786-ban újra folyamodtak, engedtessék meg igényüket per útján érvényesíteni. Ezt a kérelmet teljesítendőnek vélte a Cancellaria és a király az előterjesztést jóváhagyta. Néhány évvel később már I. Ferenc idejében újból folyamodtak az evangélikusok, most már a négy ág. h. ev. superentendencia, hogy taníttassanak ki arra, hogy miként és mily módon bizonyítsák be a Hrabovszky és Szirmay-féle alapítványokra vonatkozó igényüket. A kérdés hosszasan tárgyaltatott megint az udvari Cancellária által és a kir. jogügyek igazgatójának véleménye is kikéretett, a ki magánjogi termeszétünek véleményezte a Hrabovszky-aiapítványra vonatkozó igényt, a miért is az evangélikusokat ezén igényükkel a rendes perútra utasítandónak vélte. A Szirmay és Apalfy-féle alapítványokra, miután az ezekre vonatkozó iratok sehol sem voltak feltalálhatók, véleményt nem adhat. A király ezen előterjesztést 1795. május hó 11-én elfogadta, mindazonáltal szabadságukra hagyta az evangélikusoknak, ha perelni nem akarnak, esetleg újabb bizonyítékokkal előállhatni. Hogy mi történt azután, az országos levéltárból meg nem tudható, mert az ott kapott értesítés szerint ott ezen ügyre vonatkozó egyéb adatok nincsenek. Az 1844. évi XIII. törvénycikk szerint azonban a Hrabovszky-féle alapítványi ügy kérdése végleg elintéztetett azzal, hogy a követelő Bártfa evang. község és Bártfa sz. kir. város közt 1841. évi február 26 áii egyezség jött létre, a minek folytán ezen végkép kielégített követelés a törvénykönyvből kicikkelyeztetett. A Szirmai és Apafty-féle alapítványokra nézve az ügyész a kutatást folytatja. OKTATÁSÜGY. Felekezeti tanítóképzésünk. 1. Válságos időket él evangelikus egyházunk. Nemcsak a tulajdonképeni vallási téren, hol az egyház és vallás iránti közöny emlegetése olyan gyakori, hogy immár szinte stereotip mondássá lett és mint ilyen többé hatást nem gyakorol, hanem — és különösen — az anyagi téren is, a mire a lelkiek megbetegedése némi részben visszavezethető. A lelkészi és tanítói kar díjazása hazánkban oly nevetségesen csekély, annyira nem áll semmiféle arányban a hivatás fontosságával, hogy lelkészeink és tanítóink feladatuknak megfelelni teljesen képtelenek, mivel a legelső elemi feltétel, az anyagi függetlenség hiányzik, másrészt pedig a továbbképzésre szolgáló eszközök az elérhetőség határán kívül esnek. Az anyagi függetlenség megszerzésére való a lelkészeknek a kongnia, a tanítóknak az ötödéves korpótlék ; ha körültekintek, úgy veszem észre, hogy az ezerhatszáz koronás minimum a minimumnál is kevesebb, a korpótlék pedig szintén nem érte el célját. A továbbképzésre szolgáló eszközök megszerzésére fel akarják állítani az ú. n. parochiális könyvtárakat, a lelkészek siralmas szellemi és anyagi viszonyainak ezen emlékköveit, de azt hiszem, hogy nem lesz belőlük semmi, mert az egész terv a levegőben lóg, nincs se feje, se lába. 2. Legjobb tanítóink az állam által fentartott népiskolákhoz igyekeznek, mivel ott nagyobb fizetésben részesülnek s nyugdíjügyük is humánusabban van rendezve, habár az én meggyőződésem szerint a magyar államnak a szellemi munka értékelésére minden érzéke hiányzik. Mindamellett az állami népiskolai tanítónak nemcsak a törzsfizetése nagyobb, hanem a kántori fizetés elméletével és gyakorlatával a felekezeti népiskolai tanítóknak még a nyugdíját is teljesen tönkresilányították. Nem csoda tehát a gravitálás az állam felé. Ha ez a folyamat tovább így tart, eredménye nem lehet egyéb, mint felekezeti népiskoláink általános sülyedése. Valóban ideje, hogy tiltakozó szavunkat felemeljük s követeljük, hogy az állam területén létező népiskolák tanítói egyenlő díjazásban részesüljenek Először, mivel az államnak kötelessége minden egyes polgárának neveltetését, született légyen az a legfélreesőbb faluban, vagy a székesfővárosban, egyformán a szivén hordani; másodszor, mivel az egyes felekezetek az által, hogy az iskolaépületeket fentartják és a tanítónak az eddigi hiványszerű fizetését megadják, elég ellenértéket nyújtanak iskoláik felekezeti jellegéért, tekintetbe véve különösen azt, hogy a felekezeti iskolák autonomiája a kir. tanfelügyelők által gyakorolt állami, a szolgabirák által gyakorolt megyei ellenőrzés, továbbá a tantárgyak, sőt a bizonyos tantárgyakra fordítandó órák számának előírása által meglehetősen illuzóriussá van téve s nem feledve azt sem, hogy a felekezetek saját tanítóik kiképzéséről szintén állami felügyelet alatt álló, de a saját pénzükön fentartott felekezeti tanítóképzők útján gondoskodnak. 3. Ez utóbbi érvet azért hoztam fel legutoljára, mivel én a felekezeti tanítóképzésben nem annyira a felekezetekre rótt áldozatot és terhet látom, mint inkább azt a nagy előnyt, mely belőle a felekezetekre származik. Felekezeti népoktatásügyünk jövője felekezeti tanítóképzőintézeteink falai között dől el s nekem semmiféle áldozat nem volna drága, mely tanítóképzőink színvonalának emelését célozza. Három irányban kell erre a célra törekedni. Legyen a tanítóképzés a lehető legolcsóbb, ezáltal a szegényebb sorsú, de tehetséges tanulók — hány van ilyen! — a tanítói pályára vonatnak; legyen magas, egyetemes szellemi színvonalon álló, ezáltal a növendék az általa választott pályának becsét, jelentőségét s így önmagát tanulja megbecsülni és végül legyen vallásos, mert csak így felel meg céljának. 4. Felekezeti tanítóképzőintézeteinkben a taníttatás olyan csekélységbe kerül, hogy ebben az irányban panaszra nem lehet ok, a minthogy tapasztalásból is tudom, hogy tanítónak már olyan szülők is kitaníttatták minden mellékkereset nélküli gyermeküket, a kiknek úgyszólván semmi anyagi eszköz rendelkezésére nem állott. Annál