Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-11-02 / 44. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 427 golhatná ; a mikor az irántunk előzékenységre és jóakarat mutatására kényszerült hatalom féltékenykedésének minden kihívása nagy érdekeinket kockáztathatja; mikor a harmadik egyetem függő kérdése amúgy is izgalomban tartja az ország három különböző részét s nagy kétköz elé állítja az intéző köröket és a közvéleményt egyaránt; mikor a terv főtámasza, az állam félve néz a felekezeti egyetem kérdésének feltámasztása elé : a debreceni egyetem dolgát szőnyegre hozni, tárgyalás során tartani, esetleg dűlőre juttatni sokan nem tartják időszerűnek. Helyes. Ha valaki az időt nem tartja alkalmasnak, vagy a kérdést nem tartja érettnek, ám jó, ez nézet dolga. De akkor ne nyilatkozzék elutasítólag, mert ez is dűlőre vitel. Megengedem én azt, hogy a debreceni egyetemet egyhamar felállítani nem lehet. Elhiszem, sőt vallom magam is, hogy egy ilyen hatalmas alkotásra nem vagyunk anyagilag sem elég gazdagok, sem elég rendezettek. De nem is arról van szó, hogy azt az egyetemet márólholnapra megteremtsük, hanem csak arról, hogy előkészítsük. Lehet, hogy nem is ez a nemzedék, hanem egy másik vagy talán csak egy harmadik érheti meg a debreceni prot. egyetem megnyílását. Mindegy, nekünk nem szabad lemondanunk arról a jogról, arról a kötelességről, arról a dicsőségről, hogy mi is terveztünk nagy, dicső, korszakos alkotásokat. Nem szabad megtagadnunk azt a szent kötelességet, hogy a mikor a testvér közös munkára felénk nyújtja a kezét, kéri a társulást, támogatást, segítséget: ridegen elforduljunk azzal, hogy nekünk külön más kötelességeink is vannak. A saját kötelességeinek teljesítése elől még nem kell annak kitérnie, a ki másnak is segíteni siet olyan munkában, a melynek elvégzése felében a saját teendői körébe tartozik. Nem református, hanem közös prot. egyetem tervezéséről van szó. S ha testvéri együtérzésből kötelesek volnánk még a tisztán református alkotásokat is együttérzéssel és segedelemmel is céljához juttatni, mennyivel inkább egy oly vállalatot, a mely a mi különös felekezeti érdekeinknek is támogatója és szolgája lesz. Azt hiszem, hogy a kik ezt az ügyet a kerületek gyűlésein ismertették, nem számoltak elfogulatlanul a debreceni egyetem jelentőségével. Mert ha ezt tették volna, lehetetlen, hogy a kérdésben oly nyilatkozat tételét javasolták volna, a milyent tényleg javasoltak. Ezzel azonban — szerencsére — még nincs a dolog véglegesen elintézve. Hátra van még az egyetemes gyűlés állásfoglalása. Nem tudom,[senki sem tudja, milyen lesz ez. De az bizonyos, hogy sem az egyház méltóságához, sem az ügy "fontosságához nem volna méltó, ha az egyetemes közgyűlés is az elutasítás mellett nyilatkoznék. Nem mondom, rohanjunk bele egy nagy áldozatokat kivánó vállalatba, sőt nem tartom lehetségesnek sem, hogy a debreceni egyetemet hamarosan, a legnagyobb erőfeszítéssel is felemelhetnénk, azt azonban mindenképen kívánatos, illő és helyes dolognak tartanám, ha az egyetemes gyűlés a debreceni egyetem ügyében egy evang. egyetemes bizzttságot küldene ki, a mely a református atyafiak bizottságával együtt tanácskoznék ama teendők felett, a melyek az egyetem érdekében a lehetőség határai között már most megvalósíthatók s a melyek által a nagy célt legalább egy mozdulattal közelébb juttathatjuk a megvalósuláshoz. Egy ilyen bizottság kiküldése még nem azonos a lekötelezettséggel, hanem csak az érdeklődés tanújele és egyúttal biztatás is azok számára, a kik a magyar prot. egyetem ideálisan szép eszméjeért szerencsések az első sorokban küzdeni. Biztatni és testvéri érdeklődést tanúsítani pedig testvéri kötelesség. Raffay Sándor. SZEMLE. A „königsbergi kuruzsló". Evvel a dísznévvel tüntette ki Tomcsányi Lajos „páter S. I.", Kantot, a bölcsészet ez elsőrangú héroszát, az angol kisasszonyok budapesti intézetének értesítőjében s ezzel a dicső kirohanásával is egy újabb babérlevelet illesztett a tanférfiúi hivatásának és dicsőségének azon koszorújába, a mely néki a szolnoki állami főgymnasiumnál az érettségi kormányképviselői kiküldetést megszerezte, dacára jezsuita páter voltának. Hát evvel a kis rágalmazási excursióval egy kis pikantéria történt. A klerikális „Magyar Állam" egy jóhiszemű, vagy mondjuk: naiv tudósítója, beszámolva az iskolai értesítőkről, megütközését fejezte ki a felett, hogy valaki Kantot holmi „kuruzslónak" nevezze, mely cikket a nevezett lap szerkesztője hasonló naivsággal, minden fentartás nélkül közölt is. Ámde a szerény kritika sehogy sem tetszett a jó Tomcsányi páternek s egy tárcájában cáfolatot írt bírálójára, a mely tárcát már a „Magyar Állam" szerkesztője avval a megjegyzéssel sietett közzé tenni, hogy „a katholikus tudományosságnak érdeke, hogy Kant philosophiájának a katholikus tanításhoz való viszonyát az eset kapcsán nyilvánosan tisztázzuk". Más szóval, visszaszívási kalandot rendezett jezsuita rendeletre. Tisztázta pedig „Kant philosophiájának a katholikus tanításhoz való viszonyát" az által, hogy minden további megjegyzés nélkül leközölte Tomcsányi páter replikáját, a mely minden előtt abból indul ki, hogy „már IX. Pius, XIII. Leó s legújabban X. Pius pápák útmutatása szerint Kant rendszerének minden főbb elvét elhantolták s Kantot feltámasztani a „Magyar Államnak" épen nem fekszik érdekében" ... E kegyes dorgatórium után alázatosan leereszkedik bírálójához is. Érdekes a beszédmodora: „Mondhatnám ugyan, hogy nem törődöm a Magyar Állam munkatársának nem tetszésével, de nem mondom, mert művelt ember így beszélni nem szokott". így igazolván „műveltségét", a következőleg folytatja: „Még kevésbbé mondhatnám, hogy nem törődöm a Magyar Állam megrovó ítéletével, mert. . stb .." Ezen felülről lefelé fitymáló enunciációk után most már felhívja bírálóját, hogy „nevezzen meg csak egy valamire való katholikus bölcselőt", a ki az ő, t. i. a biráló téves véleményét osztaná: és ő, már t. i. a „művelt" páter „hallgatással tűri a megrovást". Azután sorra citálja „az igaz tudomány nagy féríiait", holmi Urraburu, Gonzales, Gutberl, Sanseverino, Talamo etc. exotikus nevű uraságokat (nyilván egytől-egyig jezsuita „nagyságok") s e tekintélyekkel (persze, a pápás jezsuita theologia tekintélyekkel érvel) agyon pocskondiázza bírálóját s mindezek alapján felveti a kérdést: „Kegyetlen igazságtalan volt-e hát a római szentszék az „emberséges" Kanttal szemben, a midőn a Tiszta ész bírálatát a tiltott könyvek közé igtatta?" Tudja ugyan, hogy Alexander Bernát, Paulsen, Goldschmidt s mások nem fogadják el az ő és a pápás indexcongregátió álláspontját, hanem hát „ezek az urak Kant uszályhordozói s a katholicismus iránt való gyűlöletből inkább azt is letagadják, hogy 2x2=4, semhogy megengedjék, hogy Kant tévedhetett volna". Á mint látjuk tehát a „művelt" páter az ellenoldallal nagyon könnyen és „alaposan" végez. S most már így kifejtvén tudós indokait, felveti a kérdést: követheti-e a Magyar Állam Kantot, „a ki a metaphysika minden lényeges kérdésében eltér a skóla tanától?" Mire a feleletet is maga adja meg s a felelet