Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-19 / 42. szám

398 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 telki terhek, mint a párbér is, a törvénykönyvbe nem veendők fel. Összefoglalva már most az elmondottakból levonható konzekvenciákat, kétségtelenül megállapítható, hogy a párbérsérelem gyökeres megszüntetését célzó s az egyetemes ev. egyház részéről évtizedeken át sikertelenül folytatott akció elhibázott alapeszméiből indult ki. Nem arra kellett volna a súlyt helyezni, vájjon a párbér személyes jellégű tartozás-e, avagy dologi teher, mert bármelyik elmélet mellett is kétségtelen, hogy az evangélikusok 1791. óta más vallásfelekezet lelkészének párbért fizetni nem tartoznak. Ha közjogi természetű személyes tartozás

1 és nem dologi teher, akkor jogalapja nem lehet más, mint az egyházközségi kötelékbe való tartozás; közadó, helyesebben illeték jellege van, mert hiszen az igehirdetés avagy egyéb vallásos cselekmények képében ellenszolgáltatás jár érte; mindezeknél fogva közigazgatási úton hajtandó be s minden belőle származható jogvita a polgári törvénykezés teréről ki van zárva. Ha pedig telki teher s jogalapja az egyházközzégi kötelékbe való tartozástól független, akkor is az 1790: XXVI. t.-c. értelmében a párbérfizetési kötelezettség mindaddig nyugszik, a míg a ház, vagy telek tulajdonosa római kath. vallású. Nézetünk szerint tehát nem rendeleti, sem pedig bírói úton kellett volna törekedni a kérdés megoldására, hanem egyedül törvényhozási úton. Erre szükség volt és van azért, mert a r. kath. lelkészeknek az 1790: XXVI. t.-c.-ben kilátássá helyezett kártalanítása — a mi utóbb elmaradt — szülte valójában a felekezetközi békét megbontó párbérvitákat. A miatt pedig, hogy a törvényhozás a kártalanításra nézve tett igéretét be nem váltotta, igazságtalan és jogtalan volt párfizetésre kényszeríteni a protestánsokat, a kiknek nem a bonificatio feltétele mellett biztosította az 1790: XXVI. t.-c. párbérmentességet, hanem attól teljesen függetlenül. Azt hiszszük egyébként, hogy a párbérviták kora maholnap bezáródik s felette kívánatos volna, hogy a jövendő állandó békéje érdekében az általános polgári törvénykönyv kijelentené, hogy a párbér, mint telki teher idegen hitfelekezetűekkel szemben még jogügylet alapján sem keletkezhetik. Némi útmutatásul szolgálhat erre nézve az 1790: XXVI. t.-cikk 6. §-ának az a kijelentése, mely szerint: „Templomok, lelkészlakok vagy iskolák építése, vagy javítása alkalmával sem a kath. nép az evangélikusnak, sem az evang. nép a katholikusnak kézi vagy szekeres munkát adni ne köteleztessék s az ez iránt kötött szerződések semmiseknek tekintendők". Az irodalomban találkoztunk olyan nézettel, mintha ez a „semmiség" a hivatkozott törvénynél fogva a párbérfizetésre irányuló szerződéseket illetőleg is fennállana. Szigorúan tárgyilagosak akarunk azonban maradni s azt hiszszük, hogy ilyen magyarázatnak per analogiam, az 1790: XXVI. t.-c. ratiójából kifolyólag lehet csupán ma még helye. Fentebb említettük, hogy a párbérkérdés végleges megoldását az 1790: XXVI. t.-c.-ben a kath. lelkészek részére kilátásba helyezett bonificatio elmaradása gátolta meg. Az irodalomban különösen az újabb időben hódít mindinkább ez a helyes nézet s épen azért a megoldás kulcsát abban keresik, hogy a kormány ezen a nyomon induljon el; a r. kath. lelkészek jövedelmének folyamatban levő összeírásánál, illetve a r. kath. lelkészek congruájának rendezésénél állapítsa meg azt az összeget, a melyet ez idő szerint a kath. plébánosok párbér címén 1 L. Timon Ákos: „A párbér Magyarországon" 341., 394., 398. lap. idefen hitfelekezetűektől élveznek s azt az állampénztárból fedezvén, egyszeribe orvosolja a párbérsérelmeket is.

1 Ha beható figyelemre méltatjuk egyrészt a lelkészi jövedelem kiegészítéséről szóló Í898: XIV. t.-c. 11. § ának 4-ik pontját, valamint az ugyanezen t.-c. végrehajtása tárgyában kibocsátott 4433/1898. V. M. sz. rendeletnek 10-ik §-át, másrészt a latin és görög szertartású kath. lelkészek és segédlelkészek jövedelmeinek összeírása tárgyában 878/1896. sz. a. kelt vallás- és közoktatásügyi rendeletnek 10. §. é) pontját és 18. §-át, akkor a párbérkérdés meritumát, nevezetesen a bonificatio eddigi elmaradásából származott törvényellenes zaklatást, r. kath. lelkész részére evangélikusoknak párbérfizetésre kényszerítését: lényegében már is orvosoltnak mondhatjuk. Ugyanis az idézett szakaszok a bonificatio kérdését s ezzel a százados párbérügyet a legszerencsésebben rendezik s a mennyiben a kath. congrua — a hivatkozott rendelet szellemében — törvényileg is véglegesen szabályozva lett: semmi akadálya nem lehet többé annak, hogy akár az általános polgári törvénykönyvben, akár magában a r. kath. lelkészek congruáját megállapítandó törvényben kategorikusan és semmiség terhe alatt kijelentessék, hogy a párbér telki teher nem lehet s ily jelleggel még jogügylet alapján sem keletkezhetik; valamint kijelentendő az is, hogy idegen hitfelekezetűek szerződésben sem vállalhatnak magukra párbérfizetési kötelezettséget másvallású lelkész javára. Lássuk már most, mit tartalmaznak a hivatkozott törvény s illetve rendeletek. Az 1898: XIV. t.-c. 11. §. 4. pontja szerint az ev. lelkész fizetésének állami kiegészítésénél felszámítandó jövedelem : „A hívek által közvetlenül pénzben, terményekben, kézi- vagy más igásmunkában évenkint visszatérőleg teljesített szolgáltatásokból befolyó jövedelem". Ugyanezt mondja, más szavakkal, a végrehajtási rendelet idézett szakasza is. Ezzel összhangzatosan a latin és görög szertartású kath. lelkészek és segédielkészek jövedelmeinek összeírása tárgyában 878/1896 sz. alatt kelt vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet 10. §. e) pontja kimondja, hogy a lelkészi jövedelmekből összeírás alá esnek „az állandó járadékok és javadalmazások készpénzben, terményben vagy munkákban". Ugyanezen rendelet 18. §-a szerint a bevallásnál „bejegyzi a lelkész mindazon szolgáltatásokat, melyeket a plébániához tartozó hívek visszatéröleg akár párbér, akár más név alatt készpénzben vagy terményekben teljesíteni tartoznak. Mi következik mindebből ? Az, hogy evang. lelkész más vallású egyéntől ma már párbért nem kénytelen szedni s nem is szed, mert a congruabevallásnál csupán híveinek párbérét kellett felszámítania s az 1600 koronáig hiányzó összeget az államkincstár fedezi. Ha tehát prot. lelkészeknek netalán (a mi inkább csak Erdélyben fordult elő nagyobb arányban) idegen hitfelekezetű párbéresei is lettek volna, azok elvesztéseért kártalanítva lettek. Viszont a r. kath. lelkész az idézett rendelet szerint csakis a plébániához tartozó hívek párbérét számítván fel, nem lesz többé utalva idegen hitfelekezetűek párbérére, mert a tisztességes megélhetéshez szükséges összeg erejéig az állam egészíti jövedelmét. Kétszeres jövedelemben pedig nem részesülhet ugyanazon a címen, nevezetesen congrua címen, másrészt az eddig is törvényellenesen zaklatott idegen hitfelekezetűek párbérfizetése címén. 1 L. dr. Raffay Ferenc „A párbérkérdés megoldása", Budapest, 1898. „A párbérügy megvédése", Theologiai Szaklap, 1902., 32. lap.