Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-19 / 42. szám

399 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 Megjegyezzük még, hogy a r. kath. lelkészek állami fizetéskiegészítése ideiglenesen máris szabályozva van, a mennyiben az 1898: XIV. t.-c. 1. §-a kimondotta, hogy „a latin, görög és örmény szert. kath. lelkészek jövedett mének (congruájának) kiegészítése jelenleg rendezés alal­lévén, míg ezen rendezés be nem következik, ezen lel­készek közül a legszűkebb anyagi viszonyok között levők jövedelmének ideiglenes kiegészítésére a törvényhozás az államköltségvetésben megfelelő külön összeget fog felvenni". Ez meg is történt s ennélfogva leghelyesebben járna el a kormány, ha ezt az ideiglenes segélyezést is azoknak a r. kath. lelkészeknek juttatná, a kiknek bár­mily címen idegen hitfelekezetű párbéreseik vannak. Ezzel a folyamatban levő párbér-sérelmi eseteknek is egyszeribe vége szakadhatna. EGYHÁZI ÉLET. Ünnepeljük a hazatérő bujdosókat! Tehát jönnek ők, az önkéntes száműzetésben meg­halt nagy magyar bujdosók, jönnek, hogy édes hazájuk szentelt földében folytassák tovább álmaikat... Érkezésük az ország ünnepe. Gyászünnep, de nem szomorú, inkább felemelő. És ha meg is csillan egy-egy titkon a szemekbe lopódzó köny, ez nem azt jelenti, hogy a hazának nagy vesztesége van, — nem, jelenti inkább azt az örömet, hogy íme „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán", hogy bár a sors csapásai alatt görnyedezve, még sincs kitörülve végleg az a nem­zet, melyért ők küzdöttek és szenvedtek. Igen, „háború­ságot szenvedtünk, sőt szenvedünk most is, de abban el nem hagyatunk; megaláztatunk, de el nem veszünk", sőt „mint meghaltak, noha íme élünk..." Megjönnek sokat hányatott hamvaik, hogy itthon végre megpihen­hessenek. Ott lesz az egész ország s minden hazáját szerető szív a halotti ünnepen, ha nem testileg, szellemileg; az egész ország, mert ők az egész országé voltak. S ott leszünk mi is, mert a mieink is volt. Sőt talán a mieink voltak különös mértékben. Hazajön a magyar vallási és nemzeti szabadság­egyik felejthetetlen bajnoka: Thököly Imre, a nemeslelkű evangelikus főúr. Nagy érdemeit a történelem lapjai örökítették meg. Még csak 21 éves volt, mikor hívei, a „bujdosók" élére állva, rövid idő alatt északi Magyar­ország legnagyobb részét meghódította s kezébe vette a vallási és politikai jogaitól megfosztott, Lipót könyörtelen katonái által anyagilag is agyonsanyargatott magyarság ügyét... Diadalai, győzedelmes csatái a szabadság új életre ébredését jelentették, a hol fegyverei győztek, ott a protestánsok zavartalanul gyakorolhatták vallásukat, visszakapták iskoláikat, templomaikat, a nemzet pedig visszanyerte politikai jogait... Önzetlenül, csupán e szent jogokért húzta ki ősei kardját, egész hadviselését semmi sem jellemzi jobban, mint az a jelszó, mit az általa veretett pénzre veretett: „Pro libertate et iustitia". Hogy végleges diadalt nem arathatott, az nem rajta mult, se vitéz katonáin, hanem a politikai viszonyok szerencsétlen fordulatán. Annak, ki mindenét áldozta fel hazájáért, száműzöttségben, török földön kellett meg­halnia. Most, két század múlva nagy érdemeiért hazája legalább nyugvó helyet ad drága hamvainak, hazahozván egyúttal a magyar nő példaképének, feleségének Zrínyi Ilonának hamvait is. A nagy férfiú végrendeleti utolsó kívánsága volt, hogy Felső-Magyarország valamelyik evangelikus templomában temessék el. Óhajtása kétszáz év múlva bár, de íme mégis teljesült. Ünnepelje őket minden protestáns, minden magyar, a kiben csak lobog a vallás- és hazaszeretet szent lángja !... Hazajön a nagy fejedelem is, a magyar történelem egyik legbálványozottabb alakja, II. Rákóczi Ferenc. Időrendben Thököly után lépett fel, szabadságharca nagyobbszabású volt, talán nagyobb sikereket is ért el, de a sors őt magát szerető híveivel együtt száműzetésbe sodorta. II. Rákóczi Ferenc a magyar szabadság meg­testesült, lánglelkű harcosa volt. S mert a szabadságnak hőse volt, a dolgok vas kötelezettségénél fogva, hőse, védője, mentőangyala volt ő eltiprott prot. szabadságunknak I A császári zsoldos hadak — a jezsuiták sáskahadá­val kezet fogva, mint egy emésztő tűz, mely a megérett gabonába kap — végigszáguldoztak s elseperték evan­gyéliumi Sionunk virágzó mezőit, borzalmas pusztítást, ezreknek rombolását és sűrűn omló könyeit hagyva maguk után. E hős lábainak nyomán az aszott fű is kihajtott újra, a halott is feltámadott — evangyélmi Sionunkat új életre ébresztette. Mert mint felvilágosodott férfiú belátta, hogy a magyar nemzet politikai és a protestánsok vallás­szabadsága csak együtt állhat fenn. Fényesen igazolja ezt a vallásszabadság emlékére veretett pénzének fel­irata: „Concordia religionum animata libertate". Habár az új élet nem tarthatott soká, mégis annyi haszna volt vitéz fegyvertényeinek, hogy a nemzetbe, a mieinkbe új reményt öntött, megmentett a csügge­déstől és kétségbeeséstől. „Rákóczi csillaga letűnt". Igaz, a túlerő, a belső meghasonlás hadait letörték, kivették a fegyert kezéből. De az a csillag, melynek fénye őt azokra a dicső tettekre lelkesíté, a melyek egész Európát ámulatba ejtették, az a csillag nem tűnt le, mert letűnnie nem szabad s ez a csillag a népjog és a népszabadság. Két évig rajongva követte ezt a csillagot, nem rajta mult — a mostoha körülményeken — hogy az ő eszménye nem teljesült. Nagyot, maradandót nem alkotott, mint Bocskay vagy Bethlen, kik sokkal kedvezőbb körülmények között bontottak zászlót s vitték a szent eszmét diadalra. De azért érdemben egy fokkal sem áll hátrább. Ot is egy sorban illeti a hely nemzetünk nagyjainak Panteonjában. Emlék, „monumentum aere perennius" illeti őt. Állítsunk ilyen emléket sziveinkben. Más egyház szülötte volt, nem a mi egyházunk dajkálta, nevelte! Mindjigaz! De mint, ilyen egyházunk­nak védőpaizsa volt s ez érdemét nem hogy apasztaná, de sőt növeli. Ünneplésünk által, hadd látná a világ, hogy mi az érdemet a más hitűekben is tiszteljük. Ünnepeljük őt, de ünnepeljük nagy vezérét, Ber­csényit is, valamennyit; hiszen egy eszmének voltak ők bajnokai, egy sorsuk volt mindnyájuknak, egy földben fognak pihenni, a rajongásig szeretett magyar haza meg­szentelt földében. Tegyük le hát hálánk és elismerésünk koszorúját a drága hamvakat fedő koporsókra. Határozzanak püspökeink s szólítsák fel gyüleke­zeteinket a hazatérő bujdosók hamvainak hazajötte alkal­mából gyászistentisztelet megtartására. Legyen hálánk megnyilatkozása a nagy hősök iránt ép oly impozáns, mint a milyen őszintén él az minden protestáns szivében ! Farkas Gejza.

Next

/
Oldalképek
Tartalom