Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-05 / 40. szám

365 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 így volt az üldözések korszakában, így a XIX. század folyamán is, a midőn egyházunk az egyenlőjogúságért harcolt. A magyar szabadság minden haladása előbbre vitte a protestáns egyenlőség ügyét s a protestantizmus minden diadala együtt járt a magyar faj, a magyar állam erősödésével. Végre 1848. XX. t.-c.-ben törvénybe iktatja az egyenlő jogúságot, melyet a papírról az életbe átvinni a legközelebbi jövő feladata lesz. Tisztelt ünneplő közönség, ezek azok a tanulságok, a melyeket a pozsonyi egyháznak három százados, sokszor nehéz, ritkán örvendetes, de mindig nagy és nemes életéből merítek. Azt hiszem, e mai ünnepen azzal ünneplünk legméltóbban, ha reménynyel eltelve foglalkozunk a következtetésekkel, a melyek a felhozott tanulságokból fakadnak. Ezzel a Luther-Társaság mai ülését" megnyitom. A méltósággal s meggyőző dialektikával előadott beszédet sokszor szakította félbe a hallgatóság tetszésnyilvánítása s lelkes és hálás éljen honorálta. Most Zsilinszky Mihály elnök lépett a felolvasóasztal elé, hogy emlékbeszéd formában, a mely Bocskay személyének és nagy történeti szerepének volt szentelve, feltárja a hallgatóság előtt a 300 év előtti politikai és vallási viszonyokat s azokat a jelennel egybevetve, levonja a történet lélektanának nagy tanúságát, a mely ez örvendetes igében foglalható össze, hogy a protestantizmus számára vieg kell még virradni, a protestantizmus eszméire vár a feltámadás... A nagy történeti szempontról s mély történeti ítéletről tanúskodó előadás, a mely virtuózmódon oldotta meg a nehéz feladatot, hogyan lehet bonyolultabb témáról közérthető módon beszélni, telve van a legsubtilisabb történetírói megfigyelésekkel. Különösen érdekes az a része, a melyben a magyar nemzet nagy tragédiájának vallásügyi gyökereire utalt, hogy aztán a protestantizmus nagy küzdelmeire utalva rámutathasson, hogy nálunk a politikai hős vallási hős is és viszont. Egyébként íme az egész beszéd. Mélyen tisztelt irodalmi Luther-Társaság! Szeretett pozsonyi testvéreim az Úrban! Három hónappal ezelőtt háromszáz esztendeje mult annak, hogy 1606. június hó 23-ikán megkötötték azt a nevezetes „bécsi békét", mely a mi hazai evangeliomi egyházunk szabadságának és a magyar nemzet alkotmányának egyik alapkövét képezi. Ennek emlékére már hónapok előtt elhangzottak a hálazsolozsmák mind a két hazai protestáns egyház templomaiban és iskoláiban; itt-ott talán egyes oly családok házi szentélyeiben is, melyek még kellően tudják méltányolni apáiknak óriási nagy küzdelmeit. Úgy érzem, hogy a mi szerény irodalmi társaságunk, mely az evangéliom világosságának fáklyáját van hivatva lobogtatni, rút hálátlanságot követne el, ha történelmünk ezen nevezetes emlékévét méltó ünneplés nélkül nyomtalanúl hagyná elrepülni. Nem volna méltó nevére, ha nem ápolná szivében azoknak áldott emlékét, kiknek önfeláldozó küzdelmei nélkül ma talán nem volna protestáns egyház e hazában! A Luther-Társaság kötelességet teljesít akkor, midőn az egyetemes gyámintézettel karöltve, néhány kegyeletes percet szentel Bocskay István emlékének. Csattogtassuk tehát össze emlékezetünk szárnyait és e nemes város ősi falai között idézzük fel lelkünkben a háromszáz év előtti politikai és egyházi állapotokat és azokat a hősöket, kik vallási szabadságunknak védői és biztosítói valának. Megvallom, hogy az én lelki szemeim előtt e pillanatban itt lebegnek vallásos és hazafias elődeinknek eleven képei. Pozsony régi utcáinak kövein vélem látni lábaiknak nyomait, kezeiknek alkotásait; látom a templomokat, melyeket ők építettek, melyekben buzgó imákat bocsátottak az egek hatalmas Urához. Látom a hatalmas államférfiak alakjait, a díszruhás főpapokat és főurakat, a kik ellenezték — és a nemességnek azon követeit, a kik védelmezték a vallás szabad gyakorlatának jogát. Megdermedve látom azokat a szerencsétleneket is, kiket a türelmetlenség fanatismusa, később a pozsonyi delegált törvényszék elé hurcolt, hogy a börtön és gályarabság szenvedései alatt vallásoktól eltérítse. Látom lelkivilágosságuknak fényét és érzelmeiknek viharait; érzem aggodalmaiknak és szenvedéseiknek fájdalmát és kegyeletes tisztelettel bámulom vallásos meggyőződésüknek szilárdságát. Ez a visio; az együttérzésnek ez a szent kapcsolata és szellemi közössége kötelez engem arra, hogy néhány igénytelen szóval megemlékezzem őseinknek vallásos és hazafias küzdelmeiről és reánk szállott szent örökségeikről. A történelem bizonyítja, hogy minél szentebb valamely eszme, annál könnyebb vele visszaélni; hogy a vallás szent eszméjével is, mely egyszerre született meg az eszmélni kezdő emberrel, minden időben épen azok éltek vissza, a kiknek hivatása lett volna azt a maga tisztaságában fentartani és hirdetni. Ennek bizonyságául nem kell visszamennünk a természeti tárgyak és tünemények tudatlan imádóihoz; sem az ókori mythologia sok istenségének történetéhez; sem a buddhismus és mosaismus főpapjaihoz. Elég egy futólagos pillantás a keresztyénségnek majdnem kétezredéves történelmére. Mivé lett a Krisztus egyszerű evangéliuma már az első évezred alatt!? Gyarló emberi észszel összetákolt sivár tantételeknek halmaza, mely tantételek felett ítélni „eretnekség" bűne nélkül nem lehetett. Mi lett a szegény apostolok és a szerény egyházi atyák utódaiból, kik magokat Krisztusnak földi helytartóinak nevezték? Fényben és földi dicsőségben kéjelgő gazdag fejedelmek, a kik megfeledkezve a bethlehemi jászolról, nem a szegény Jeruzsálemet, hanem a Caesarok hajdani fényes városát választották székhelyükül, s gyakran épen ellenkezőjét tették annak, a mit az alázatosságot és lelki kincseket ajánló Krisztus hirdetett! . . . Mikor első dicső királyunk ezelőtt 900 évvel a keresztyén vallást hazánkban elterjesztette, már akkor a katliolikus egyház hierarchiája teljes virágjában volt. A keresztyén vallás örök igazságai ki voltak forgatva eredeti egyszerűségükből és isteni tisztaságukból. Az első törvénykönyvünk decretumait szerkesztő udvari pap, már „eretnekségről" beszél. A leendő második királyt kitanítja a papi rend elsőbbségéről. Tanácsokat ad neki a kormányzásra nézve és azt mondja, hogy a papi rend a királyi fényt ékesíti. Ha a királyfi a püspökök jóindulatát megnyeri, akkor semmiféle ellenségtől nem kell félnie. „Mert — úgymond — az Isten ezeket tette az emberi nem őreivé, a lelkek vizsgálójává, a kik nélkül királyságok és fejedelemségek fel nem állhatnak." A püspököket már Isten Krisztusainak nevezi, a kiket Isten a közönséges emberektől elválasztott, a maga nevének és szentségének részesévé tett és megtiltotta, hogy emberektől dorgáltassanak! A papi rend fentartásával a király dicső koronája lesz felmagasztalva! Látni való ezekből, hogy már akkor nagyobb súlyt helyeztek a papi tekintély fentartására, mint a vallásos érzelem tisztaságára. A vallás tantételeit századokon át ellentétbe helyezték a józan észszel, a hitet a tudomány-