Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)
1906-10-05 / 40. szám
366 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ V 1906 nyal, a külső cselekedeteket a szívbeli erkölcsiséggel. A kizárólagos üdvösség hamis tana és a pápai csalhatatlanság eszméje hallatlan visszaélésekre és kegyetlen üldözésekre adott alkalmat. A szaporodó visszaélések megszüntetését követelő és reformokat sürgető nemesebb lelkek áldozataivá lettek jószándékú kísérleteiknek. Végre börtönök odúi és máglyák pusztító lángjai dacára a reformtörekvések mégis sikerre vezettek! De mikor? Csak akkor, mikor a tudományos kutatás szabadságának és ennek alapján a közművelődés fejlődésének segedelmével a XVI. század nagy reformációja bekövetkezett! Kell-e itt e helyen fejtegetnem a nagy reformátorok elévülhetlen érdemeit? Kell-e magasztalnom azon jeleseink igazi vallásosságát és rendületlen hazafiságát, a kik a XVI. század dúlt viszonyai között, a megtisztított keresztény vallás szabadságáért készek voltak vagyonukat, sőt életüket is feláldozni I Azt hiszem, elég csak néhány száraz tényt felemlíteni, melyből világossá válik, hogy a hallatlan erőszakosságok miatt az önvédelmi harc kikerülhetetlenné vált. Képzeljük el — ha lehet — azt a nemzeti, vallásés erkölcsi felfordulást, mely ezt a szerencsétlen országot — a mely hosszú időn át védő pajzsa volt a nyugoti népeknek — közvetlenül a mohácsi vész előtt és után a leggyalázatosabbpártoskodás színhelyévé tette. Az ország politikailag darabokra tört; vallásilag egymás ellen törő felekezetekre szakadt; társadalmilag pedig teljesen elzüllött. Képzeljük el azt a közjogi helyzetet, mely századokon át egész a legújabb korig annyi félreértésre, annyi szerencsétlenségre, annyi gyűlölködésre és ártatlan vérosztásra adott alkalmat, mely átokként nehezedett e nemzetre, megakadályozták azt békés fejlődésében, szellemi és anyagi haladásában! Mindenki előtt ismeretes az a körülmény, hogy királyaink egyúttal német császárok is lévén, többnyire az országon kívül laktak és idegen tanácsosok befolyása alatt állottak; azt is tudjuk, hogy a katholikus főpapok, a kik többnyire állami főtisztviselők is voltak, úgy nemzeti, mint vallási tekintetben, a hazán kívül lakó idegen hatalom érdekei által vezéreltették magokat! A császár Bécsből, a pápa Rómából adta ki utasításait. Mind a kettő rendelkezett saját zsoldos hadsereggel, melyet tetszése és szeszélye szerint felhasználhatott. Amaz féktelen német és olasz kalandorokkal, emez vakbuzgó jezsuitákkal és más szerzetesekkel árasztotta el az országot. Amaz a római szent birodalom egységére, emez a róm. kath. vallási egységre akarta kényszeríteni a nemzetet. Amaz a nemzet függetlensége ellen, emez a protestánsok vallási szabadsága ellen folytatott irtó háborút. A hatalmi érdekek egysége ösztönszerűleg arra hajtotta a két nagy hatalmat, hogy hű szövetségesei legyenek egymásnak! Ezekben a körülményekben áll Magyarországnak és a magyar protest antismusnak történelmi nagy tragédiájal Egyes jelenetei, drámai hatásra nézve túlszárnyalják Shakespearenek szívet-lelket megrázó darabjait is. Fájdalom, e jelenetek nagyon is sokszor ismétlődtek hazánk és nemzetünk történelmében. Ezek a jelenetek gyakoriságából következett, hogy Bocskay István korától kezdve egészen le napjainkig a magyar haza alkotmányának és a magyar protestáns evangeliomi egyház szabadságának érdeke és célja közös céllá és közös érdekké lön\ A többnyire Prágában tartózkodó és főpapi befolyás alatt álló, kedélybeteg Rudolf császár nevéhez van kötve az első tragédia, mely az érintett nagy eszmék éidekében hazánk téréin lejátszódott. Ennek a magyar királynak és német császárnak vallási rajongása, vakbuzgósága és konoksága leírhatatlan nyomorba döntötte hazánkat, s ezzel együtt természetesen evangeliomi protestáns egyházunkat is. Idegen zsoldosai egész falvakat, sőt vidékeket raboltak ki a nélkül, hogy valaki kérdőre vonta volna őket. Főpapjai pedig azzal kedveskedtek neki, hogy megindítván az ellenreformációt, dúrva katonai karhatalommal szedegették el a protestánsok templomait és iskoláit. Az ez ellen felszólaló hazafiak és protestánsok ellen hütlenségi pöröket indítottak azért, hogy azoknak lefoglalt vagyonából új zsoldos csapatokat szerezhessenek. Csoda-e, hogy ez ellen az erőszakos eljárás ellen az illetők felszólaltak? Csoda-e, hogy az e város falai közé 1604-ben összehívott országgyűlésen az ország rendei a leghatározottabban követelték, hogy az országban napirenden levő rablás és néppusztitás megszüntettessék és az elkövetett vallási sérelmek orvosoltassanak? És mi lett e panaszoknak és tiltakozásoknak az eredménye ? Önök tudják, hogy a király a nemzet méltó kérelmét ridegen visszautasította és hogy a füleit sértő vallási sérelmek emlegetésétől egyszer mindenkorra megszabaduljon, Forp-ách püspök javaslatára egy oly cikket csúsztatott be önkényesen a törvénykönyvbe, melyben végtelen együgyűséggel és vak fanatismussal kimondja, hogy az országot minden eretnekségtől meg fogja tisztítani, s úgy királyi hatalmának teljességéből, mint saját ösztönéből, megerősíti elődeinek a római katholikus hit érdekében bármikor hozott törvényeit és határozatait; épen úgy, mintha azok ezen articulusban betüröl-betüre le lennének írva\ És nehogy ezután az ország gyűléseiben és más közfontosságú tárgyalásokban bármikor, bárkinek szabad legyen a közügyek tára-yalását a vallásügyek felhozásával késleltetni: szigorúan megparancsolta, hogy az ilyen nyugtalan és zavargó emberekre szigorúan alkalmaztassék a régibb decretumokban és articulusokban megszabott büntetés\ Tehát ezzel még az 1523- és 1525-ben hozott, a „lutheránusokat égetni" parancsoló, gyalázatos törvénycikkek hatályát is fölélesztette! . Ez már több volt, mint a mit egy önjogát ismerő, önérzetes és alkotmányos érzelmű nemzet eltűrhetett. Nemcsak a szóban forgó törvénycikknek kihívó és vakmerő tartalma, hanem még inkább annak alkotmányellenes becsúsztatási és megerősítési módja felkavarta az ország igaz fiainak vérét. Törésre került a dolog. A felzaklatott nemzet kardjára ütött s vezér után nézett. Csakhamar megtalálta azt is Bocskay István személyében, a ki egyéni kiváló jeles tulajdonságaival, családi összeköttetéseivel és gazdagságával magasan kivált kortársai között. Egyéniségének történelmi jelentősége abban áll hogy felismerte a nemzet ellen elkövetett nagy bűnnek horderejét. Felismerte a magyar nemzetnek európai nagy hivatását; azt a nagy eszményt, mely a magyarság és a protestantismus történelmében századokon át a jelenkorig vezércsillag gyanánt ragyog; mely szerint e nemzet, midőn elfogadja és megbecsüli az európai keresztyén mívelődés áldásait, ugyanakkor feltétlenül ragaszkodik saját nemzeti és vallási szabadságához és haladásának ősi jogaihoz. Bocskay azért lett nagy emberré és egyúttal szabadsághősünkké, mert a magyar nemzet sorsába előre tudott tekinteni, s önzés nélkül életének és vagyonának kockáztatásával vezette népét biztos léptekkel a szabadság Kánaánja felé. Nem feltűnési vágy, nem a hatalom kecsegtető fénye birta őt fegyverfogásra — mint azt ellenfelei hirdették —, hanem az önkény túlkapása, mely elbizottságában tűzhalállal merte fenyegetni a lelkiismeret szabadságához rasraszkodó protestánsokat, Nem sértett