Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-08-24 / 34. szám

299 1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 312 . 1906 hőse, Borkman, ép úgy, mint Solness, a saját genialitása démonának szavát követve, semmisít meg maga körül minden életet, vagyont és becsületet. Ez a dráma „az Ibsen költészetének a legfenségesebb fináléja". Általában drámáit valami sajátságos aristokratikus szellem lengi át, mondhatnók, a jellem aristokratiájának a szelleme, a melyet kiegészít az érzület és akarat aristokratiája. Maga mondja egy beszédében: „Ehhez a nemességhez a mi népünk két forrásból fog juthatni... A mi nőinktől és a mi munkásainktól". Más szóval előtérbe nyomul a feminismus és a socialismus kettős nagygondolata, a melyek már is erősen foglalkoztatják vajúdó korunkat. Nem hinnők, hogy a feminismus kérdését „Nóra" analógiájára oldhatnék meg. Bizonyos azonban, hogy meg kell oldanunk hasonlag, mint a socialismust is, a melynek nyitja is csak erkölcsi (Ibsen szerint) vagy (szerintünk) jobban mondva, valláserkölcsi lehet. Olvassuk csak Ibsent s sokat tanulunk tőle mindkét irányban. A kitől pedig sokat tanulhatunk: azzal szemben nagy hálára is vagyunk kötelezve. Kriton. OKTATÁSÜGY. Az elemi iskolai vallástanításról és az új vallástanítási tervezetről. Valóban itt az ideje, hogy a vallástanítás minden fokozaton, de főkép elemi iskolákban rendszeresebben, extensivebben és intensivebben eszközöltessék. Rendszeresebben, mert hisz eddigelé, dacára az esperességi tanterveknek, a vallástanításban csekély kivétellel alig követtek rendszert. Némely iskolában már az I—II. osztályban gyötörték a szegény gyermeket a káté tanításával. A bibliai történetek tanításánál s a szentírás olvastatásánál a legnagyobb célszerűtlenséget és céltalanságot tapasztalhattuk sok helyen. (így p. o. néhol a mint elkezdték olvasni a Róm. levelet, úgy végigmentek árkon, tüskön, bokron keresztül az összes páli leveleken, persze magyarázatok híjján. De hát fő volt kitüntetni a vizsgálat alkalmával, hogy az olvasásban Makótól egész Jeruzsálemig jutottak.) A bibliaismertetés igazábban a bibliai könyvek gépies elsorolásában merült ki. Az egyháztörténet is a hamupipőke szerepét játszotta a káté királynői szerepe mellett. Néhol a terjedelmet illetőleg eleget, sőt tán kelleténél többbet is öleltek fel, de hát a rendszertelenség és a felületesség a sokat is kevésre redukálja. Mindenesetre igen lényeges dolog, hogy a vallástanítás ne csak rendszeresen, ne csak kellő terjedelemben, hanem a kellő intensitással is vitessék keresztül. A vallástanítás legyen főképen mélyreható, hogy elérhesse igazi célját: az értelemnek, a szívnek, az akaratnak vallásos irányba terelését, szóval a vallásos egyéniséget. S hogy mélyreható legyen, ahhoz nemcsak a tárgynak alapos ismerete, nemcsak a kötelességérzet vezérelte szorgalom és rendszeresség szükséges, hanem ezen paedagogiai készültséggel és kellékekkel szövetkeznie kell a buzgóságnak, a tárgy és cél iránti lelkesedésnek is. A tárgy ihlesse meg a tanítót s előadása ne csak fejéből, hanem szívéből, egyéniségéből buzogjon. Szóval legyen^ maga is vallásos, hitének eszméiért lelkesedő. Sajnos, hogy semmiféle szabályrendelet hatása nem terjed odáig, hogy a vallástanitót a hivatásnak ezen magaslatára emelje; annál sajnosabb, mivel a felekezeti tanítóképzők is csak úgy ontják a vallásos nevelésre is hivatott, de erre képtelen elemeket. Nem akarok én mindent a tanítóképzők rovására írni. Bizonynyal a sokat magasztalt modern korszellemnek is nagy része van a mostani tanítói generáció olyan fejlődésében, hogy jelentékeny részében nincs meg a garancia, miszerint a vallásos nevelést és tanítást jövőre nézve is a kellő utasítással teljesíteni fogja. Ennek az ellenkezőjét hiába próbálná valaki bizonyítani olyan előtt, a ki csak némileg is ismerős a jelenlegi viszonyokkal. Azért kívánatos volna, ha maga a lelkész vehetné kezébe a vallásoktatást, vagy legalább ennek egy részét. Ez a kisebb gyülekezetekben épenséggel nem kivihetetlen. Igaz, hogy ez első sorban nem a lelkész, hanem a tanító kötelessége, de hát ha a tanító kötelességének e terén úgy jár el, hogy nincs benne köszönet, nem jobb-e, a vallás, az egyház érdekeinek megfelelőbb-e, ha a lelkész maga teljes hivatásérzettel veszi át e fontos munkát. Sehogy sem tudom megérteni azt az okoskodást, melylyel az „Ev. Őrálló" 25. sz.-ban e pontra nézve találkoztam: t. i., hogy ha a vallástanítást a tanító kezéből kivennők, ezzel okvetlenül ártanánk vagy az iskola, vagy a vallás és az egyház tekintélyének. Valóban elfogadhatlan állítás. Bizonynyal nem lehet cél kivenni a tanító kezéből a vallásoktatást. Sok tanító nemcsak becsülettel, de lelkesülten is végzi feladatát. De ismét sok helyen meg épen az egyház, a vallás érdeke kívánja, hogy a vallástanítás szakavatott, buzgóbb kezekbe kerüljön. A vallás a felekezeti népiskolák tárgysorozatából nem volna kicsatolva, az iskola működésének egyöntetűsége, szabadsága, harmóniája nem volna lerontva az által, ha a lelkész végezhetné a vallásoktatást s még kevésbbé volna megbolygatva az a helye, melyet az iskola az egyház testében elfoglal. Ezeket kívántam érinteni annál a főszempontnál, hogy a vallás a kellő hatályossággal taníttassék. A dr. Masznyik Endre által s az egyet, gyűlés megbízásából közzétett vallástanítási terv sok hiányon kiván segíteni, a midőn a vallástanítást egységes alapra s rendszeres eljárásra akarja fektetni. A tananyag, a melyet a tervezet felölel, nem olyan terjedelmű, hogy bármely iskolában nem lehetne feldolgozni s magában foglalja mindazon elemeket, a melyek a ker. és prot. műveltség alapját képezik. Azután a tervezeten meglátszik, hogy mire kívánja a fősúlyt fektetni. Arra u. i., hogy mindenütt a szentírás domináljon, a keresztyén vallásos igazságok mindig onnan származtassanak és oda vezettessenek vissza. A káté nem isoláltan, hanem a szentírással való megvilágításban taníttassék. így lesznek a káté eszméi hatékonyak, eleven erővel bírók, A bibliai történetek tanításánál is ezen szempontot kívánja érvényesíteni és értékesíteni. Persze, hogy ezt a célt a tanító tudatosan munkálja, szüksége volna alkalmas tankönyvre, a milyen jelenleg nincs, de kilátásba helyezi a tervezet. A ker. és prot. öntudatot fejlesztő egyháztörténet kellő tanítására is elegendő alapot nyújt. Persze itt is a még készítendő tankönyvnek kell eltalálnia a mértéket, mit, mily terjedelemben s mily módon tárgyaljon. Az imádság és énekek tanítását minden fokon megköveteli. Az énekekre áll az, hogy minél többet tud a gyermek, annál jobb s főkép, ha helyesen és szabatosan adja vissza a dallamot, a mire nem csekély gondot kellene fordítania a tanítónak. De már az imákra nézve nem merném kategorice állítani, hogy minél több imát tanítunk, annál jobb.