Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-08-24 / 34. szám

298 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ . 1906 S valóban Ibsen egész költészete közvetlenül fakad személyes életének, személyes élettapasztalatának legbensőbb centrumából, lelki világának legbensőbb mélyéről. Született 1828. március 28-án Norvégiának egy kis tengerparti városában, Skienben, hol atvja előkelő kereskedő volt. Atyai ágon dán, anyai ágon német vér csergedezett ereiben. Nyolc éves volt, midőn atyja hirtelen, mások csalása következtében, csődbe jutott s ettőlfogva az eddigi, szinte dús jólétet kegyetlen nyomor és nélkülözés váltotta fel. A fogékony gyermekkor e fájdalmas emléke kitörölhetetlen nyomokat hágy lelkében s bizonyára egyik fő lélektani rugója később kifejlődő költői egyéniségének. A mint hogy drámáiban nem egy helyen ki-kitör e bántó emlék fájdalma. 16 éves korában mint gyógyszerésztanuló a szomszédos Grimstadba megy, majd egy előkészítő kurzus elvégzése után a christianiai egyetemen találjuk, a hol az orvostudományra veti magát. Ám élete csupa küzdés, nyomor. Pályája ki nem elégíti, ajtaján ott kopogtat az inség, a mely oly ijesztő, hogy „Catilina" c. első drámáját, a melyet még gyógyszerészgyakornok korában irt s saját költségén kiadott, kénytelen mint elhasznált papirost eladni, hogy legalább pillanatra segítsen nyomorán. E dráma magára jelentéktelen, de jellemző benne, hogy Ibsen itt Catiíinát mint hőst dicséri, tehát már első drámai megnyilatkozása is szembeszállás a conventionális történeti felfogással. 23 éves korában egy politikai élclapnak a szerkesztésébe fog, a mely azonban 9 hónap múlva megbukik. E közben Ole Bull hegedűművész felismeri benne a rendkívüli tehetséget és dramaturg minőségben a bergeni színházhoz hivatja meg, azon kötelezettséggel, hogy a színház számára minden évben egy drámát ír, a melyeket azonban később egynek kivételével („Éjszaki hadjárat") mind maga elvetett. Hat év múlva megválik Bergentől, a hol tartózkodása több okból kiállhatatlanná lett s Christiániába költözött, a hol 1857—62. években a norvég nemzeti színházat vezette, mely foglalkozásának legkiválóbb emléke a „Szerelem komédiája" c. satyrikus színműve, a melyben legelőször tűnik fel Ibsen, mint a társadalom reformátora. Ám a színmű^Christiánia nyárspolgárait elkeseredett dühbe és haragba borítja, melynek hatását a színház is megérzi, mely pártolás-hiány miatt nemsokára csődbe kerül. A megvetett s anyagi gondoktól is zaklatott költő meg kénytelen elhagyni Christiániát, s külföldre megy, a hol szinte szakadatlan egymásutánban 30 évet tölt el. Csak 1891-ben tért végleg vissza, már mint világszerte ünnepelt író, mint az „éjszak mágusa." írói hírnevét különösen két drámája: „Brand" (1866) és „Peer Gynt" (1867) alapította meg, a melyeket manapság is a norvég költészet legnépszerűbb termékeiként tisztelnek s a melyek írójuknak nemcsak dicsőséget, de vagyoni gondtalanságot is biztosítottak. Ezután a színművek egész sorozatát bocsátja világgá, a melyekben mint a conventionális társadalmi morál kérlelhetlen ostorozója s egyben mint új, részben individuális, részben társadalmi ethikai felfogás és irány úttörője halad mind magasabban fel a halhatatlanság útján. Jellemző még ez emberre, hogy a családi élet igaz boldogságát sohasem élvezhette. Neje, egy közönséges korlátolt asszony nem volt képes követni a férj lelkének magas röpülését, csak nyűgözte súlyával, mint egykor Rousseaut az a csapos leány. Volt ugyan egy női lélek, a ki őt megértette s a kiben ő énjének mintegy kiegészítését találta s a kihez írott leveleiben lelke legbensőbb, legrejtettebb világát feltárta. Ám e szerelmes levelek (ha ugyan azok!) tartalma egyelőre titok ; féltékenyen őrzi azokat most özvegyen maradt törvényes neje s ki tudja, vájjon a női korlátoltság és hiúság nem semmisíti-e meg ezeket az iratokat, mielőtt emberi szem azokat láthatná? Pedig azt hisszük, Ibsen sajátságosan zordon költészetének és erkölcstanának azokban találnék még csak meg az igazi kulcsát. Nem lehet itt e rövid megemlékezés keretében célunk Ibsen költészetével behatóbban s egész fejlődésmenetének psychologiai analysisével foglalkozni. Fenntartjuk ezt más helyre és alkalomra. Elegendő itt azon főmunkáira ráutalni, a melyekben előttünk áll, mint ennek a szerinte oly fonák és züllött kornak rideg és kérlelhetetlen kritikusa s egyben prófétája. Egyéni becsület és öntudat, házasság, család, nő és feleség, szülők és gyermekek, társadalmi és politikai morál, szerinte mind-mind a maga fonákját éli : a mi korunknak eszmény, az valójában cudar megtévesztő hazugság. „Minek az idegen ideál szót használni, mikor van erre jobb nemzeti szavunk is, a hazugság ?" És hát az igazság, a melyért lelke úgy lángol, micsoda? Az igazság az ember jellemében rejlik. A szellem arisztokráciája az, a mely felülemel minden hétköznapon, minden conventionálison, minden szolgaságon. Mert az igazság szabaddá tesz. „Brand" és „Peer Gynt" még inkább individuális drámák. Brand az eszményi világmegjavitó, ki magával együtt az emberiséget az anyagi javakról való önkéntes lemondás útján igyekszik erkölcsi szabadságra emelni, kivel szemben Gynt maga a megszemélyesült nyárspolgár, a legközönségesebb tucatember. Ám e verses formában írt műveinél sokkal fontosabbak sociális drámái, a melyekhez az átmenetet már említett „Szerelem komédiája, szolgáltatta, s a melyek közül különösen „A társadalom támaszai", „Nora", „A kisértetek" és „A népgyűlölő" említendők. Amaz elsőben a társadalmi ürességet, léhaságot és jelleintelenséget ostorozza, hogy végül azon morált vonja le: „Igazság lelke, szabadság lelke, ezek a társadalom támaszai". „Nórában" a conventionális házasság erkölcstelensége, a nő hiányos nevelése s méltatlan társadalmi állása ellen szónokol. „A kísértetekben". ebben a tán legkíméletlenebb, legzordonabb drámában, az öröklés bűnének szörnyű átkára utal s egyben a vallási hazugságokra mér kegyetlen csapást. „A népgyűlölőben", pedig, ebben a nagyszabású politikai drámában az ú. n. közvéleményt állítja pellengére, hogy végül feltárja a nagy, az új igazságot, hogy az a legerősebb, a ki egyedül áll. Egy oly ember tragédiáj a ez, a kinek eszményét az élet százszor megcsúfolta, a ki barátai és elvtársai elpártolása után lassan meggyőződik arról, hogy csak egy nemesség, csak egy szabadság létezik s 6Z az, £1 melyet ki-ki a maga jellemében hordoz. Ezért is helyezte az igazságot — mint láttuk — a jellembe. Ugyanezen gondolatot tárgyazza, csakhogy más keretben, Ibsen egy későbbi drámája is, a „Éosmersholm", mely azonban hatásra a Népgyűlölő mögött maradt. Ám ezzel Ibsen drámai tevékenysége épen nincs kimerítve. „A vadkacsa" c. drámája, a melynek szép gondolata, hogy csak annak van joga az eszményekhez, a kinek van ereje és bátorsága is azokat megvalósítani, megélni, új fejlődési stádiumba szolgál átmenetül. E csoportból valók a már említett „Rosmersholmon" kívül „Gabler Hedda", ez a felette élénk és szinte plasztikus költői munka, a melynek hősnője egy dekadens hysterikus asszony, alapos műveltséggel, de vajmi csekély igazi erkölcsi tartalommal; továbbá „Solness építész", a melynek hőse egy geniális férfi, a ki eszményeihez hü marad s mégis élte végén lelkében csak ürességet és elégedetlenséget érez; „ Kis Eyolf", előbbi drámának egyenes folytatása s végül „Borkmann John Gabriel", a költő ez egyik legnagyobb szabású s leghatásosabb darabja, melynek