Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-07-27 / 30. szám

261 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ . 1906 azzal, hogy ennek szükséges és üdvös voltát bővebben fejtegessem ezen t. értekezlet előtt, melynek bizonyára minden egyes tagja át van hatva nemcsak a lelkész és tanító folytonos önképzésének s egyházhíveink szellemi, vallásos-erkölcsi kiművelésének fontosságától, nemcsak attól a fájó érzettől, hogy e célok biztosítása végett az eszközök nem állanak rendelkezésünkre oly mértékben, a mint az szükséges volna, hanem — a mi a fő — attól a kötelességérzettől is, hogy ama célok biztosításáról s a megfelelő eszközökről minden tőlünk telhető módon gondoskodnunk kell. Ha ezt fel- és elismerjük, annyival szabadabban és biztosabban foglalhatunk állást a konkrét javaslatokkal szemben. A mi először is a Bancsó-féle javaslatot illeti, jóllehet benne köszönetre méltó módon jut kifejezésre egy köztiszteletben álló tlieol. tanárunknak a lelkészi és tanítói kar iránt táplált jóindulata, gondoskodó szeretete, mindazáltal habozás nélkül kifejezést kell adnom abbeli meggyőződésemnek, hogy a parochiális könyvtárak eszméjét abban az alakban, a mint azt a jelzett javaslat is kontemplálja, úgy elvi, mint gyakorlati szempontból elhibázottnak kell mondanunk, sőt egyenesen örvendhetünk és büszkék lehetünk arra, hogy ez az eszme épen egy lelkésztársunk részéről oly szigorú elbírálásban részesült, a mint azt a Kapi-féle véleményes javaslatban olvashatjuk. Elvi szempontból elég a Kapi-féle bírálatnak ama két, nézetem szerint döntő súlyú mondatát ismételnem: „Hogyan jut a gyülekezet ahhoz, hogy lelkészének ő vegyen könyveket?... Ez az első, és ez az ellenmondásban az igazságtalanság Hogyan jut a lelkész ahhoz, hogy oly könyveket, melyekre ő neki már hivatásánál fogva szüksége van, helyette a gyülekezet szerezze be? ... Ez a második és ez az ellenmondásban a bántó sértés". A gyülekezettől azt kívánni, hogy pusztán lelkésze és tanítója használatára könyvtárt rendezzen be, méltatlan és méltánytalan dolog. Ha nem volnék is épen egy földhöz ragadt szegény gyülekezet lelkésze, szégyenleném, hogy gyülekezetemtől csak egy krajcárt is kérjek vagy fogadjak el oly könyvekre, melyekre kizárólag nekem, mint lelkésznek van szükségem. Ez tiszta dolog s ezt az álláspontot férfiúi önérzettel fenn kell tartanunk. Gyakorlati szempontból a következőkkel tartom szükségesnek a Kapi-féle bírálatot kiegészíteni: 1. Csak hallanunk kell a Bancsó-féle véleményes javaslatnak azt a pontját, mely szerint: „A parochiális könyvtárak szervezésére és gyarapítására szükséges költségről egyházi közigazgatási úton lehet és kell gondoskodni. A könyvtár évi dotaciója legalább 100—150—200 korona", hogy meggyőződjünk annak a javaslatnak teljes kivihetetlenségéről a létező viszonyok között. Azt hiszem, hogy még legjobb módú gyülekezeteink sem volnának hajlandók erre a célra ily tetemes áldozatot hozni, sőt a legtöbb esetben a javaslatban említett összegeknek még tizedrészére is alig számíthatnánk. Más oly közforrás pedig, melyből összes gyülekezeteink parochiális könyvtárai számára olyan dotációt lehetne biztosítani, tudomásom szerint nem áll s nézetem szerint nem is fog állni rendelkezésünkre. Bővebb dotáció nélkül pedig a parochiális könyvtár a javaslat által kontemplált alakban célját soha el nem érheti, sőt még létre sem jöhet. 2. Még ha gyülekezeteinket meg lehetne is nyerni a parochiális könyvtárak eszméjének s ezek számára kisebb-nagyobb évi javadalmazást biztosítani, akkor is minden egyes gyülekezetben parochiális könyvtár állítása az erők oktalan és céltalan szétforgácsolását, sőt pazarlását jelentené, annyival inkább, mert — valljuk be őszintén — az egyes lelkésznek és tanítónak, hacsak nem egészen vagy főleg a tudománynak él, nincs is szüksége arra, hogy állandóan egy oly könyvtár álljon tisztán személyes rendelkezésére, mely évenként 100—150—200 korona értékkel gyarapszik. Jelentkezzenek azok a lelkészek, a kik komolyan vállalkoznak arra, hogy évenként ennyi értékű új meg új tudományos műveket tanulmányoznak át, azt hiszem, nem sokan fognak jelentkezni s talán nem is épen azok, a kik lelkészi hivatásukat igazán komolyan veszik s a komoly tudományos foglalkozás mibenlétét ismerik. 3. Ha gyülekezeteink anyagi hozzájárulását a jelzett értelemben vett parochiális könyvtárakra foglaljuk le, akkor eleve lehetetlenné teszszük a tulajdonképeni értelemben vett gyülekezeti (nép-)könyvtárak alakulását, mely pedig sokkal közvetlenebbül válnék gyülekezeteink javára, mint parochiális tudományos könyvtárak felállítása Ennyit a javaslat bírálatához. Most lássuk, mi módon valósítható meg esetleg a javaslat helyes intenciója helyesebben, mint azt a javaslat kontemplálja ? Általános elvként itt mindenekelőtt el kell ismernünk azt, hogy azokról az eszközökről, melyekre a lelkésznek hivatásából és társadalmi állásából kifolyólag a folytonos szellemi és tudományos önképzés céljából szüksége van, első sorban neki magának kell gondoskodnia. Ez alól a kötelezettség alól a lelkészt senki és semmiféle intézmény fel nem mentheti; de egyéni szabadsága és méltósága érdekében ne is kívánja, hogy felmentessék. Ezt a kötelességtudatot már theol. főiskoláink igyekezzenek beleoltani fiatal theol. nemzedékünkbe s vezessék rá hallgatóikat arra. hogy ne csak a könyvtárakat használják, hanem maguk is szerezzenek könyveket, hogy a könyvszerzés állandó lelki szükségletükké váljék, hogy e tekintetben kezdettől fogva bizonyos (hogy úgy mondjam : encyclopaediai) terv szerint járjanak el s arra törekedjenek, hogy lassanként minden egyes theol. főtudományágból egy-egy törzsmunka (standard work) birtokába jussanak s e mellett az általános műveltség követelményeiről se feledkezzenek meg. Természetes, hogy ez a cél nem érhető el egy pár év alatt, de komoly igyekezet és tervszerű eljárás mellett tapasztalatszerű meggyőződésem szerint a lelkész idővel igenis elérheti azt, hogy azok a művek, melyekre hivatásszerű önképzése céljából állandóan szüksége van, saját egyéni tulajdonát képezzék. Értelme és értéke ennek a könyvszerzésnek természetesen csak úgy van, ha úgy a leendő, mint a már működő lelkészeket hivatásuknak és a tudománynak igazi szeretete tölti el. E nélkül a legértékesebb könyv is holt kincs marad, akár a lelkész magánkönyvtárában, akár a parochiális könyvtárban, akár másutt foglal helyet. Vajha minden fiatal pályatársunk ezzel az igazi hivatás- és tudományszeretettel eltelve lépne közibénk s ne akadna közöttünk egy is, a ki azt a régi szép közmondást meghazudtolná: „A jó pap holtig tanul". Mindezzel eszem ágában sincs azt mondani, hogy minden egyes lelkész képes volna pusztán saját erejéből megszerezni mindazokat a könyveket, művelődési eszközöket, melyekre általában szüksége van. Vannak oly nagyobb tudományos és egyéb művek, melyeket nagy áruk miatt az egyes lelkész egyáltalában nem tud megszerezni s melyeket mégis időnként folytatólagosan vagy egyszer behatóbban tanulmányozni akar. Van továbbá egy egész sereg kisebb mű is, melyet aktuális vagy egyéb jelentőségénél fogva a lelkésznek ismernie kell, de a melyet elég egyszer elolvasni s ép azért alig érdemes az egyesnek állandó birtokul megszerezni. Itt jelentkezik az egyéni erő és az egyéni érdek korlátoltsága, mely természetszerűen a közben, a másokkal való társulásban, szövetkezésben keres támaszt, kiegészítést és kielégítést. Hová utalja ez az érdek az egyes lelkészt?