Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-01 / 22. szám

194 1906 másutt megszoktunk; de erre csak azt mondhatom: a tanításukat valamennyire kezdetlegesnek találjuk; soha se feledjük, hol kellett azoknak a tanításoknak elhangzaniok V Olyan körökben, a hol az elvont, megfinomult theologiai tanok semmi hatást sem tudtak volna tenni. Olyan az ő tanításuk, mint a gyermeki képeskönyvek rajzai: körvonalaik, színezésük nyersek; mert ugyan megadná-e a fogalmat a kezdetleges gyermekésznek az a kép, a melyet a művész úgy fest, a hogy azt az ő kiművelt lelke látja. S hogy a maga nyersesége mellett is nagy, elementáris erő van az ő tanításukban, azt eléggé mutatja az, hogy London nagyműveltségű papjai, püspökei közül nem egy elmegy havonként az üdv hadseregének istentiszteleteire azért, hogy a hévnek abból a korlátolatlan, de őserejű forrásából merítsen, a mi ezeknek a lelkéből buzog fel. Tavalyi nemzetközi gyűlésük alkalmával valami megrendítő, óriási nagyság volt abban a pillanatban, mikor az európai nemzetek képviselői majdnem mind, azután kínaiak, amerikai indiánok, japánok, hinduk, tűzföldi patagonok, malájok, négerek, mind együtt borultak le ahhoz a Megváltóhoz imádkozva, a ki mindnyájuk lelkébe beleoltotta az emberszeretetet. Booth tábornok tegnapelőtt ünnepelte 76-ik születése napját és hálaadó érzéssel mondta, hogy most érzi magát a legjobb munkaerőben s érzi, hogy hosszú életéért, tökéletes egészségéért csak azzal tanúsíthatja háláját a Mindenható iránt, ha fokozott munkásságot fog kifejteni. Es mikor láttam énnek a bámulatos aggastyánnak, ennek az igazi «Grand old man»-nek hófehér fejét alázatosan meghajolni, mikor pedig más büszkén hordaná fenn abban a tudatban, hogy többet tett, mint sok a legnagyobb államférfiak közül; s mikor láttam szeméből azt a mindenre rásugárzó szeretetet ragyogni ki, éreztem, hogy ez az ember magáévá tette az igaz, a tiszta keresztyénség titkát; mert «a ki a szeretetben vagyon, az Istenben vagyon és az Isten abban.» Gineverné Győry Ilona. Thurzó György imádsága a halálos ágyon. — Énektörténelmi visszapillantás a XVII. század elejére. — A bécsi békekötés létrejöttének egyik legfontosabb tényezője Betlenfalvi gróf Thurzó György nádor volt. Időszerűnek látom ennélfogva most, midőn ezen korszakot alkotó esemény 300-ik évfordulóját ünnepeljük, hogy felemlítsem a XVII. századbeli egyházi énekköltészetünk egy oly termékének emlékét, mely a nagy «békeszerző» -nek utolsó gondolatait fejezi ki úgy, a mint azokat egy szem- és fültanú a haldokló nádor ajkairól elleste és utóbb imaszerű énekbe foglalta. Ez ének szerzője Lányi Illés (1570—1618), első magyarországi ág. h. ev. superintendent, a ki előbb moróci, utóbb bytesei lelkipásztor, a nádornak meghitt embere s rendes lelki gyóntatója volt. Ő a betegeskedő nádor halálának napján, 1616 dec. 24-én, majdnem az egész napot a nagy beteg halálos ágyánál töltötte. Vele együtt imádkozott s neki az Úr szent vacsoráját kiszolgáltatta. Alkalma volt tehát e nagy ember lelkének utolsó gondolatait, haldokló szivének vallomásait, érzelmeit megfigyelni. Ő azokat nyomban az ott szerzett benyomások hatása alatt énekbe foglalá. Ez éneket «Gyász idején való ének» cím alatt, többi énekeivel együtt később kiadá s egyházunk közkincsévé tevé. Közel 300 esztendeje annak, hogy ez éneket híveink énekelik, a nélkül, hogy annak keletkezése körülményeiről, történelmi vonatkozásairól csak sejtelemmel is bírnának. Pedig ez éneknek igazi, mély tartalmát s annak világhírűvé lett dallamát csak úgy érthetjük meg teljesen, ha bepillanthatunk annak a szívnek a rejtelmeibe, melyből e «mennyei zengedező» hangok fakadtak. Maga Lányi Illés, a ki a nádort temette, temetési beszed ében, melynek jól megőrzött példánya megvan Budapesten a «Nemzeti Múzeum»ban, a nádor utolsó óráiról és haláláról ezeket mondja:*) «.az valóban szent és istenes halál volt, a minőt minden keresztyén kívánhatna magának.» Azután elmondja, hogy a nádor karácsony előtti napon őt, mint rendes gyóntatóját magához hivatta, «sokak jelenlétében szép és buzgó vallomást tett bűneiről»; mindazoknak, a kik őt életében megbántották, megbocsátott, mire szent feloldozásban részesült, és «felemelkedvén ágyában», az Úr szent vacsoráját «nagy áhítattal és buzgósággal felvevé». Ezután «boldog kimúlását és az örök életbe leendő fogadtatásért az Úristennek buzgón imádkozott.» Lányi Illés ugyancsak ott szórói-szóra közli ama párbeszédet, mely közte és az utolsó útjára készülő nádor közt folyt. Azon kérdésre, nem nyomja-e a lelkét valami kísértés vagy teher? így felelt: «semmi! mert — úgymond — minden bizodalmamat Isten irgalmasságába és az én Uram, Üdvözítőm, a Jézus Krisztusnak érdemeibe vetettem.» Arra a kérdésre: abban a hitben akar-e meghalni, melyet életében vallott? «Csodálkozva feleié, minden bizonynyal abban és nem másban. Sive vivimus,sive morimur, Domini sumus. Akár élünk, akár halunk, az Úréi vaggunk.» Arra a kérdésre : hiszi-e teljes bizonyossággal, hogy ama boldog életben az Úr Krisztussal találkozni fog? ezt feleié: <tam certo, quam vos video; olyan bizonyosan, mint a hogy titeket látlak; Iieposita est haec spes in sinu meo; e reménység keblembe helyeztetett». Ezután — mondja *) Az itt közölt adatokat Mockó János nak «Éliás Láni» című jeles monográfiája alapján közlöm.