Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-01 / 22. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 179 Lányi a maga beszédében — midőn a halállal szemben vigasztaltatott, így szólt: «Én mindenben Isten akaratára hagytam magamat, cselekedjék velem, a mint neki tetszik.» Erre ismét az örök életre vonatkozó imádságokat olvasta fel neki gyóntatója, melyeket ő «égre emelt szemekkel és kezekkel utánmondani iparkodott.» De mert á köhögés és nehéz lélegzés miatt nem tudott minden szót utánmondani, azt nehezen viselé és mondái «Óh, bár csak szólani tudnék.» Erre azt a feleletet kapta, hogy «ily szükségben maga a gyötrődő szív oly hangosan kiált az Úristenhez, mint egykor Mózesnek a szive kiáltott a veres tengernél.»' «így — mondja továbbá Lányi — az egész reggeli időt egyrészt imádkozással, másreszt ájtatos beszélgetéssel töltöttük el. Végül, midőn úgy tetszett neki, hogy egy kissé aludni tudna, elbocsátván minket, arra kéri, hogy imádkoznánk nem az ő testi felgyógyulásáért, hanem inkább, hogy az Úristen Öt jelen fájdalmaitól minél előbb kiszabadítaná és áz Isten fiainak dicsőségének bocsátaná.» E közben — folytatja tovább — nem tudván aludni, utolsó óráját várta, melyről azt liivé, hogy az délután három órakor lesz; miért is néhányszor azt kérdé: hányat iítölt az óra? de éleiben maradt még esti 9 óráig, mely, midőn elmúlt, ő e világból való távozása közben — mégis teljesen ép elmével — halkan háromszor ismételé Üdvözítőjének nevét: «Jézus /» és azután kibocsátá lelkét oly könnyen, mint midőn a gyertya elalszik. így elment karácsonyt ünnepelni a mennyei Betlehembe — miután 49 évet töltött be ez életben és teljes 7 esztendőt a nádori hivatalban.» Ezek voltak utolsó dolgai e földön annak a férfiúnak, a kit Lányi temetési beszédében «

Pater patriae»nek mond és a kit. — jóstekintettel a jövőbe — egy helyt emígy szólít meg: "-Olipalatínus ! édes atyánk, édes atyánk! Izraelnek mind szekerei, mind lovagjai! Kire hagytál itt minket,— széthullókat! A fentebbiekből kitűnik, hogy Thurzó György utolsó gondolatai a halálos ágyon ezek voltak: 1. Az ő «gyötrődő lelke» «szép és buzgó vallomást tett bűneiről», — s «égre emelt szemekkel és kezekkel», epedve esdekelt Isten irgalmáért. 2. A halál veszedelmével szemben, mely őt élte derekán kikerülhetetlen balsorsként érte, azzal a reménységgel vigasztalta magát, hogy «Üdvözítőjét meg fogja látni», oly édes bizonyossággal, «quam vos video»; és kifejezte Isten iránt való azon bizodalmát, mely szerint «akár él, akár hal», «mindenben Isten akaratára hagyja magát.» 3. Azon hitéről, mely szerint örök üdvösséget s a jelen fájdalomtól való «kiszabadítását», szemben minden más emberi véleménynyel és tanácscsal — egyedül «Isten irgalmasságától» és az ő «Üdvözítője a Jézus Krisztusnak érdemeitől», ki őt a bűntől megváltá; végre teljes bizodalommal; és ezen hitéhez való tántoríthatlan ragaszkodásáról, felséges tanúbizonyságot tett, midőn «csodálkozva» kérdé: «mikép volna ez lehetséges máskép?» 4. És mikor az utolsó «kísértés», a halál «kötelei» és annak «tőrei» annyira «körül vették» őt, hogy «szólni nem tudott», ezen nagy kísértésben tekintete a «veres tengernél Istenhez kiáltó Mózesre» irányoztatott, a ki az őt üldöző Farao ellenében Istennél keresett oltalmat, azért könyörögvén, hogy mindenható erejével 0 törje meg annak hatalmát, a ki őket a szolgaság egyiptomi (sátáni) birodalmába visszaragadni akarta. 5. Végül arra kérte övéit és az Isten szolgáját, hogy « imádkoznának nem az ő testi felgyógyulásáért», hanem mielőbbi boldog kimúlásáért és azért, hogy az Isten fiainak dicsőségébe», a «mennyekbe» fogadtassák. Már most, ha mind ezt összehasonlítjuk Lányinak alább közlendő énekével, azt látjuk, hogy ő versről-versre, majdnem szószerinti hűséggel ugyanazon gondolatokat örökíté meg a maga énekében, melyek a sírja szélén álló Thurzó György nagy elméjét és szivét foglalkoztatták. Hogy nem állok egyedül ebbeli véleményemmel, annak bizonyságálü álljanak itt Mockó János érdemült főesperes úrnak fentebb idézett jeles monográfiájából a következők : «Ez ének felirata — írja M. J. — ez: «Gyászban való ének». Miután semmi nyoma nem maradt reánk annak: minő gyászban írhatta Lányi ezen énekét, kombinációra vagyunk utalva, mely megközelítené az igazságot. Minő gyászban szerzé tehát Lányi ez énekét ? Azt tartom, hogy a Thurzó György nádor halála felett érzett gyász volt az. Annak a férfiúnak a halála, a ki evang. egyházunk körül halhatatlan érdemeket szerzett magának, mély gyászba borította úgy evang. egyházunkat, mint annak javát szivén hordó minden egyes evangélikust. Hogy Lányi is, a ki legjobban érezhette: mily veszteséget szenvedett egyházunk az Ő halála által és a ki temetési beszédében fájdalmasan így kiáltott utána: «O palatine pater, currus et auriga Israel! cui nos desolatos relinquis ?», őszinte fájdalmat érzett szivében és hogy ez emlékeztette őt is a halálra, sőt a halál utáni vágyat ébresztette fel benne ; azt minden olvasó természetesnek fogja találni és azt fogja kérdezni: vájjon eme kiváló énekköltő nem hagyta-e reánk eme gyászének emlékét valamely énekében'? Én úgy gondolom, hogy ő azt igenis reánk hagyta emez énekben». Végül ez ének tartalmának ismertetése után, ugyancsak a fentebb említett, általam igen nagyrabecsült énekbúvárunk ismertetéséhez ezen, igen helyes megjegyzést fűzi: «a hitből fakadó ének természete az, hogy a subjektivizmust, a mennyire csak lehet, kerüli.»