Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-05-25 / 21. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 176 az emberi léleknek legnemesebb, legfenségesebb, sőt egyetlen módon emberi megnyilatkozása épen a vallás: ebből folyólag a lélektannak is par excellence e vallásos lelki állapottal kell első sorban foglalkoznia és tisztába jönnie; jobban mondva, a vallástudománynak, vagyis a theologiának lélektanná kell átalakulnia, hogyha feladatát bizton és sikerrel meg akarja oldani. S hozzáteszszük, csak ha ekkép átalakult, fogja theoretikus feladatát, mint öncélú tudomány, és ebből folyó praktikus feladatát is, mint az egyházi építés eszköze bizton és sikerrel betölthetni. Hogy csak egy megvilágosító példát hozzak fel: a régi metaphysikai felfogásról szemlélve, a csodákat a theologia, mint a maga privilegizált supranaturális bizonyítékait használta fel, hittételeinek bizonyítása érdekében. Minthogy pedig a modern természettudomány e csodákban való hitet megdöntötte, vagy legalább alaposan megingatta : innen a mai műveltek lelkében a közöny a hittételek iránt, a melyekben nem lát egyebet, mint egy letűnt naiv korszak kegyeletének múzeumi emlékeit, a melyek felett még szerencse, ha nem élcelődik. Ámde magyarázzuk csak meg e művelteknek, hogy a csodát nem ily szempontból kell tekinteniök. Hogy a csoda nem egyéb, mint a hitnek természetes s egyben legbájosabb, legpoétikusabb virága, a mely nélkül e hit olyan lenne, mint a rét virág nélkül, a virág illat nélkül, az égbolt csillagok nélkül, a csillagok ragyogás nélkül. Hogy nem is akar e csodahit többet kifejezni, mint a vallásos lélek benső ellenállhatlan sejtő vágyakozását üdvösségének mennyei, tehát földfeletti forrása után. Hogy nem is a csoda szüli a hitet, mint ezt közönségesen gondolják, hanem épen megfordítva, a hit szüli mindig a csodát, a mely nélkül el nem lehet, mert ez lényegéhez tartozik. Ez alapon aztán magyarázzuk meg azt a csodatörténetet e benső lélektani jelentősége szerint, úgy t. i., hogy az a kételkedő művelt megértve, hogy mi magasztos gondolatot, mi fenséges eszmét fejez ki e vagy ama csodaelbeszélés, a melylyel szemben az a kérdés, vájjon megtörtént-e hát az, avagy nem, már nem lélektani, tehát nem is theologiai, de pusztán történeti, pusztán természettudományi kérdés ... Mutassuk ki neki, hogy lehet valami elbeszélés történetileg valótlan, természettudományilag képtelen s benső eszmei tartalma szerint mégis kifejezhet az örök nagy igazságot. S bizonynyal tapasztalni fogjuk a közöny jegének megolvadását, a hitetlenség kietlen sötétségének szertefoszlását: s a reformáció egyháza modern korunkban is az lesz, a mi kezdetben volt: világ világossága, élet sava, lelkek menedéke és erőssége... Úgyde erre csak egy szabad, a modern tudományos haladás színvonalán álló, a modern tudománynyal ugyanazon célra ugyanazon tudományos eszközökkel törekvő theologia képes, a mely lemond előre is arról, hogy tovább is a metaphysika elérhetlen hitelevesztett és megbizhatlan ködéből szerezze érveit, hanem elmerül a lélekbe magába s onnan hozza színre a vallásos élet megfigyeléséből merített összes eredményeit, mint a psychologiai tudomány legmagasabb, legideálisabb és így legtöbb szimpáthiára is joggal igényt tartó képviselője és kifejezésre juttatója. Merem állítani, hogy e theologiának az egyházi élet átalakításában, hogg úgy mondjam megújításában is döntő szerep fog jutni. Hiszen a theologia és az egyház két egymást feltételező értékfogalom, a melyeknek egészséges kölcsönhatásán alapul még csak benn az egyházban az egészséges élet. Az írásmagyarázat, a melyre a theologia a maga tudományos eszközeivel eljutott, képezi az igehirdetés alapját, a melynek csatornáján át az Ige élővize a gyülekezeti hívek lelkébe ömlik. Ha ez igehirdetés jó

; akkor jó hatása sem maradhat el. Jó igehirdetésről pedig jó tudományos megalapozás, vagyis az írás igazi értelmének tudományos felszinrehozatala, tehát jó írásmagyarázat nélkül szólni sem lehet. A jó Írásmagyarázatnak pedig alapfeltétele, hogy az írásban vallásos okiratokat lásson, a melyeknek nyitjához tehát lélektani úton juthat el. Egyházi tanrendszerünknek (botránykő annyiak szemében 1!) megvilágosító magyarázója is csak ez írásmagyarázat lehet. Liturgiánk, lelkipásztorkodásunk csak a helyesen megértett írás, illetőleg az ebből helyes magyarázattal kimerített Ige útmutatása és értékesítése alapján nyernek erőt s életet, Egyszóval: modern korunknak modern, tisztán lélektani alapon nyugvó theologiára van szüksége, mert csak e theologia lesz képes a modern viszonyok között az egyház modern kiépítésére és megerősítésére. A néplélek — bárha vallási meghatározottságában magával bensőleg mindig azonos marad is — de a vallási tartalom kifejezésében korszakról-korszakra változik s átmenetet mutat fel: azé az egyházé a jövő, a mely ez átmenetet, e változást megfigyelni, több : e megfigyelésében a psychologiai rugókat felkutatni s azokat a maga érdekében értékesíteni képes. Én ugyan nem féltem az én reformációi, és ezért nemcsak neve, de tartalma szerint is valóban evangeliomi egyházamat a róm. kath. hierarchiai egyházzal szemben: őszintén be kell vallanom mégis, hogy megfigyelésem szerint a római egyház a néplélek e változatainak, e kívánalmainak felismerésében és lélektani értékesítésében több életrevalóságot árult el, mint mi; jobban tud — minden lényegbeli merevsége dacára — alkalmazkodni a viszonyokhoz és a körülményekhez, mint mi; bár viszont, épen mert a lényegben merev és hajthatatlan, sikere is csak ideigóráig tartó, addig, a míg műveletlen tömegekkel áll szemben. A mi vallásunk nemcsak hogy ki nem zárja, de sőt egyenesen feltételezi a műveltséget. Nos hát nekünk ehhez a műveltséghez kell alkalmazkodnunk s evvel kötendő szövetséges fegyverbarátságunktól várnunk a győzedelmet. A „nép" fogalma nekünk más, mint a róm. kath. egyháznak. A „néplélek" is e szerint tartalmilag módosul értelmében. Mondhatnók, nálunk a mindenkori modern korszellem az, értve e szót nem destructiv, de legnemesebb tartalma szerint. A miként Luther meggyőzte igazával a világot, mert korának szellemét, a renaissance szellemét szólaltatta meg hallhatatlan munkáiban (a renaissance egyéniség elvét alkalmazta a materiális elvben, kimondván, hogy „az egyéni élő hit, üdvözít"; s a renaissance „ad fontes'

1 elvét alkalmazta a formális elvben, kimondván, hogy „hit és élet dolgában egyedüli norma a szentírásban foglalt istenige", tehát visszautalt az egyetlen ősi formához), úgy mi is csak úgy győzzük meg a világot, ha korunk szellemi felfogásának magaslatára állunk s onnan indítjuk meg hódító hadjáratunkat... Ámde tudjuk azt is jól, hogy az az óriási tudományos haladás, a melyre az emberiség a reformáció kora óta eljutott, elsősorban épen a reformáció hatásának tudandó be; különösen az a szédületes tudományos magaslat, a melyre a történeti kritika, a természettudományi vizsgálódás s a bölcselet és a lélektan felemelkedni képes volt, csak a reformáció által közkincscsé tett renaissance-korbeli szabad kutatás és pedig a forrásokba közvetlenül visszamerülő szabad kutatás (a szabadság foly az egyéniséga forrásokra visszatérés az ad fontes elvéből) érthető meg, de ez alapon aztán teljesen és jól megérthető. A reformáció szellemöröke tehát a mindenkori korszellemhez, az elért tudományos eredményekhez való alkalmazkodás. Az ideális értelemben vett néplélek megfigyelése s a naiv, mondjuk, a tömegnépiéleknek ez ideális magaslatra való felemelése. — Aknázza ki ez örökét: bizonynyal övé a jövő. Phaidon.