Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-05-11 / 19. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 159 t. i. különbség isteni és emberi törvény között előttük nem létezett. Mindkettő számukra Istennek rendelete és parancsa volt, a polgári jog ép úgy, mint modern kifejezéssel élve, az egyházjog. Hogy érvénynyel biró törvény emberi intézmény, emberi találmány is lehet, ez a régi izráeli számára érthetetlen képzet, s ezért mindenki, a ki a polgári törvény ellen vét, Isten ellen vét. Mózes istent a gyakorlati élet számára is megközelíthetővé tette. Az ó izráeli papi orákulumot, mely a régi időben oly nagy szerepet játszott, bizonyára szintén mózesi intézménynek kell tekintenünk. Gyakorlati szempontból ez igen fontos következményekkel járt, mert ez által mindenki minden pillanatban Isten elé járulhatott s az egész élet Jahve szolgálatába és az ő felügyelete alá helyeztetett. Ez valóban sok és nagy dolog. Jahve egyediili Istene Izráelnek, ki senkit és semmit se tűr meg maga mellett, ki e népnek egyedüli és kizárólagos tulajdona kiván lenni, viszont e népet egyedüli és kizárólagos tulajdonának kívánja tekinteni, hogy számára tiszta és kegyes néppé váljék, melynek egész élete a külső világi körülmények közt is istentisztelet legyen s ez Isten minden jog és minden erkölcs forrása és védőbástyája — mindennek valódi és specifikus mózesi gondolatnak kell lennie. E gondolatok hordereje természetesen átlépi a szűkebb értelemben vett vallás keretét, Az által, hogy Mózes Izráelnek nemzeti Istent adott, magát Izráelt is nemzetté tette, ez ideális kötelék által az egyes szétszórt elemeket egységgé alakította. Izráelt, mint nemzetet Mózes teremtette, Mózessel és az ő működésével kezdődik Izráelnemzetnek története. S hogy jó volt-e a munka, melynek életét szentelte, annak tűzpróbája nemsokára elkövetkezett. Körülbelül egy emberöltővel Mózes halála után Izráel benyomult Palestinába s itt óriási veszedelemmel állott szemben. Kanaán lakói a sivatag primitív gyermekeit culturában messze felülmúlták. Izráel e culturát elsajátította, Kanaánban a nomád életből az állandó letelepedés és földművelés állapotába ment át, sőt a kanaánbeliektől a vallás külső formáit s bizonyos mértékig a szent helyeket is átvette. A sabbat, mely már a régi babyloniaiaknál is megvolt s melyről az ékiratok, mint „a szív üdülésének napjáéról emlékeznek meg, a három nagy évi ünnep, a kovásztalan kenyerek, a hetek és sátorok ünnepe, a kanaániaktól kölcsönzött ünnepek s a szent kultuszhelyeket Bethelben és Dánban, Gilgal és Beersebában, Sichern és Gibeonban, Silo és Rámában s a mint egymás után következnek, szintén egyszerűen a kanaániaktól vették át. Hogy Izráel mindennek dacára e nagy átalakulásban sajátosságát megőrizte s szellemi téren Kanaán lakóival szemben nem bukott el, hanem ép fordítva azokat önmagába olvasztotta, úgy hogy a kifejlés végeredményében Izráel marad a döntő és hangadó faktor, ezt első sorban Mózesnek és az ő működésének köszönheti, ki Izráelnek azon szilárd vallási alapot adta, mely őt nemcsak önfentartásra, de terjeszkedésre és hódításra is képesítette. Azonban nem szabad Izráel vallás- és profántörténetébe túlságosan elmerülnünk, hanem vissza kell térnünk kiindulási pontunkhoz. Mindenütt azt látjuk, hogy a vallás ád indítást e nép történetének forduló pontjainál. Ezt mutatja már a héber irodalomnak legrégibb terméke, mely ránk maradt, a fenséges ú. n. Debora ének. Az énekkel egybekapcsolt fiatalabb keletű elbeszélés Deborát profétanőnek nevezi. Istentől ihletett nő volt, ki a legnyomasztóbb s legfélelmesebb időkben fel tudta kelteni csüggedő társainak bizalmát Isten és önmaga iránt. Az üde és naiv hitnek, ez őseredeti győzelemittas kegyességnek alig található ékesebben szóló példája a Debora-éneknél. Á szorongatott nemzeti létért folytatott küzdelem Istenért való harc, ki maga kel sikra népe védelmére az égből, miközben a csillagok útjaikról nyújtanak segélyt Sisera és Kanaán fejedelmei ellen. A királyság küszöbén Sámuel áll, ez az Istentől kiválasztott látnók, ki a nép nyomorát a maga nagyságában átérezve, a szükség és szorongatásból kivezető utat világosan felismerve a benjaminita Saulban találja meg az idők emberét, kinek lelkébe beleveti a gyújtó szikrát s őt nehéz útjára a vallás olajával felavatja. Ez az egész, mit a legrégibb tudósítás Sámuelről közöl; csak egy későbbi kor szélesítette ki az ő alakját s nagyította azt mindinkább a király rovására, ki ennek folytán azon meg nem érdemelt sorsban részesült, hogy az utókor őt a bibliai gonosztevők közé sorozza. A legrégibb forrásban Saul mint nemes hős és kegyes király jelenik meg, ki fölött azonban komor végzet lebeg s ki végül tragikusan elbukik. Mit több helyütt Sámuelnek a profétia terén eszközölt reformáló és szervező működéséről hallunk, hogy az ú. n. proféta-iskolában ő alapította és vezette volna, későbbi legenda, mely methodikus történeti kritika előtt meg nem állhat. Dávid korában is találkozunk prófétákkal. Eléggé ismeretes Nátán, ki az igazság törhetlen bátorságával lobbantja a király szemére súlyos bűnét s egy Gád nevű próféta is említtetik ugyanez időben. A midőn pedig Salamon zsarnoki és pompakedvelő uralma Izráel szivét a fejedelemtől elidegeniti, akkor ismét hallunk egy profétárói, a silói Ahiáról, ki Jerobeamot elszakadásra buzdítja s számára a 10 törzs feletti uralmat kilátásba helyezi. De mind e férfiak csupán epizódszerűen fellépő alakok, kikről csak keveset és oly kevés biztosat tudunk, hogy jelentőségűkről és működésükről tiszta fogalmat nem nyerhetünk. Az első nagyszabású próféta " Illés (Elia), az egész Ó-Testámentomnak egyik leggigászibb alakja. Hogy vele új korszak, Izráel vallásának történetében fordulópont kezdődik, e benyomást kapjuk már az első pillanattól fogva. A róla szóló tudósítás ugyan mindenkép legendaszerűen van kiszínezve, de ép azon körülmény, hogy a hagyomány ily óriásinak és emberfelettinek rajzolta alakját, hogy a legendák ily gazdag koszorúja képződött személye körül, világos bizonyítéka annak, mennyire túlszárnyalta ő összes elődeit és kortársait. Hol füst van, ott tűznek is kell lenni, s hol sok fűst van, ott nagy tűznek kell lennie. Kíséreljük meg, képet alkotni magunknak Illésről, az ő valódi jelentőségéről és történeti működéséről. Az idők járása ugyancsak komoly volt, 876-ban történt legelőször, hogy egy asszyr sereg a Libanonig és Középtengerig hatolt, mely Izráelt is megsarcolta; e mellett a háború, melyet Izráel a szomszéd ősellenség, Damascus ellen folytatott, szerencsétlenül ütött ki. E súlyos viszonyok közt Ahab király vette át az uralmat. A közte és Illés között felmerült ellentét őt is a bibliai gonosztevők rovatába juttatta, ép oly igazságtalanul, mint Sault. Ahab egyike volt a legjobb királyoknak, legtetterősebb uralkodóknak, kik Izráelt valaha vezették; barát és ellenség nagyrabecsülte, megcsodálta, mint embert s mint jellemet, ki a nyomasztó körülményekkel szembe tudott szállani s hosszas küzdés után Izráelt oly magaslatra emelte, milyet ez ország elődei alatt soha sem ért el. Az egyetlen hiba, mit szemére lehet hányni, gyöngesége volt felesége, a bigott és cselszövő tyrusi hercegnő, Izcbel, irányában. Ennek atyja, Ithobaal, eredetileg Baal-pap volt, ki elődjének meggyilkolása révén jutott Tyrus királyi székébe; és Ahab tyrusi feleségének kedveért Samariában a tyrusi Baalnak szentelt templomot állíttatott. Hogy Izráelben a Jahvekultust kiirt.)íta volna, vagy csak ki is akarta volna irtani, puszta legenda. Ahab és Izébelnek mind a három gyer-