Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-05-11 / 19. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 160 meke, kiket névleg ismerünk, két utódja, Aliazja és Joram és Judának későbbi királynéja, Athalja, Jahvéval összetett nevet visel, s még közvetlen halála előtt 400 Jahveproféta található Samáriában, kik azt jövendölik, a mit ép hallani kiván. Ahab fenti lépésével teljesen analog példát mutat a szomszédságunkban fekvő Wiesbaden, hol egy görög-katholikus kápolna áll, mert az utolsó nassaui hercegnek első felesége orosz hercegnő volt. Ily szempontból kell megítélnünk Salamonnak ú. n. bálványimádását is. Salamon volt az első, ki Izráel látkörét Palesztina korlátain túlra kiszélesítette s országát a szellemi és kereskedelmi világforgalom előtt megnyitotta. Világvárosnak gondolt székhelyén, Jeruzsálemben, alkalmat kívánt tehát nyújtani mindenkinek, hogy a maga módja szerint üdvözülhessen s ezért mindazon népek Isteneinek, kik Jeruzsálemben megfordultak, szentélyeket építtetett. A forrásokból világosan kitűnik, hogy ízráelben senki sem ütközött meg Ahab eljárásán és nem látott benne a nemzeti Istenen elkövetett súlyos sértést, csakis Illés, ki a néphez e bizonynyal hitelesen átszármaztatott szókat intézi: Meddig akartok még mindkét oldalon bicegni? Ha Jahve az Isten, szolgáljatok néki, ha ellenben Baal az Isten, — szolgáljatok ennek! Illés sem volt elvi támadója a Baalnak. Gondtalanul megfordúl a Baal tulajdonképeni hazájában, Phöniciában és csodatévő erejét egy a Baalt tisztelő asszonynak, a szareptai özvegynek, helyezi szolgálatába, -— csupán ízráelben nincs a Baalnak semmi keresnivalója, itt egyedül Jahve az Isten és a király. Az istentudat energiája és érzékenysége az nála, a mi minden synkretismus ellen fellázad és abban megsértését és megcsúfolását látja a maga Istenének, a ki népét egymagának követeli. Ki félig Jahvénak, félig a Baalnak szolgál, az Illés drasztikus képe szerint a mindkét lábára béna emberhez hasonló. Fontosabb azonban egy másik dolog. Jezréelben a királyi park mellett valami Nábot nevű embernek feküdt a szőlőkertje, mit a király a saját parkja kiszélesbítése végett szeretett volna megszerezni. A fekvőség teljes árát kínálta tehát Nábotnak, illetve egy jobbat cserébe, de Nábot az igazi parasztnak az öröklött földbirtok felett érzett büszke örömével utasítja vissza a király ajánlatát: Isten ments, hogy apáim örökségét néked adjam. Evvel az ügy Ahab számára el van intézve, de rossz kedvét nem tudja leplezni. Izébel értesülve az okról, e gúnyos és ingerlő szavakat vágja férje szemébe: Te akarsz király lenni ízráelben ? Bízd csak rám! Ahab szabadjára engedte őt és hogy Izébel a királyi hatalmat a maga felfogása szerint gyakorolta ízráelben, ez Ahabnak és családjának a trónba került. Hamis tanukat állítottak Nábot ellen s mint felségsértőt megkövezték, vagyonát pedig elkobozták. A régi, de még a mai Keleten is az effajta események vajmi gyakoriak, a melyeket mindenki maguktól értetődőknek tekint: Ahab kortársai ez eljárásban rettenetes valamit láttak, oly érzés fogta el őket, mintha az ég és földnek össze kellene dőlnie, hogy egy izráeli király ilyenre vetemedett. Illés volt az általános megbotránkozás szószólója. Midőn a király másnap odament, hogy a confiscált földet birtokába vegye, már ott találja a hatalmas embert a szőrcsuhában, ki e mennydörgő szavakkal fogadja: Te, zsoldosa a bűnnek! így szól Jahve: Láttam tegnap Nábot és gyermekeinek vérét, — ezt visszafizetem néked és gyermekeidnek a Nábot földjén. Nem Ahab bálványimádásához, hanem a jogtipró gyilkossághoz űzi Illés az uralkodó család romlásáról szóló jövendölést és csakugyan nem a tyrusi Baal, hanem az egyszerű paraszton elkövetett vérbűn buktatta meg az Omridynasztiát. A hagyomány egyhangú tudósítása szerint Illés semmit se vitt keresztül és semmit sem ért el. De ép ez a legfényesebb dicséret az ő számára, mert Illés a tiszta szív és a tiszta kéz embere volt, ki csakis szellemi fegyverekkel küzdött. Alig képzelhető nagyobb ellentét, mint egyrészt Illés, másrészt az a férfiú, a kit az ő örökösének és utódjának szokás tekinteni: Elisa. Ezt a hagyomány is érezte: a csodák, melyeket Elisáról közöl, a mennyiben azok nem egyszerű utánzatai az Illés végezte csodáknak, telve groteszk, mondhatnók durva vonásokkal; teljesen hiányzik belőlök Illés megszentelt és emelkedett mivolta. Elisa elődje példáján megtanulta, hogy szellemi fegyverekkel semmire se lehet jutni, — ő demagóggá és összeesküvővé válik, forradalmárrá és agitátorrá. Az izráeli történet egyik leggyalázatosabb alakját, Jehut a lovaskapitányt, felbizgatja, hogy gyilkolja le Ahab családját és maga üljön Izráel trónjára. Ez meg is történik. Elisa elérte célját, Ahab háza kiirtva, a tyrusi Baal Samariából száműzve, — de Izráel maga a végromlás szélén. Jehunak és fiának Joahaznak uralkodása a legszomorúbb idő, mit Izráel valaha átélt és még 80 esztendő múlva is Hosea próféta Jehu gyilkosságában látja azt a le nem mosott vétket, a mely az országra és a dynasztiára nehezedik és a melyet csakis mindkettejük elpusztulásával lehet majd kiengesztelni. Miben áll már most Illés jelentősége ? Illés az első sajátlagos izráeli értelemben vett próféta, ki a későbbiektől csak abban különbözik, hogy épúgy mint a názáreti Jézus, kizárólag személyével hatott és semmi feljegyzést hátra nem hagyott Már ő felismerte, hogy az ember nemcsak kenyérből, a nép nemcsak hatalomból él. Számára Izráel csak mint egy felsőbb eszme hordozója jött száhiba: ha ettől elpártol, akkor minden külső hatalom semmit sem ér, magában hordja a halál csiráját. Izráel ne legyen oly közönséges nép, mint a többiek; egyedül Jahvét szolgálja azáltal, hogy kegyes és tiszta — ezt a mózesi gondolatot Illés komolyan vette, ennek mértékével mérte a maga korát és annak eseményeit. A mulandó dolgokat az örökkévalóság szempontja ala helyezte és a szerint ítélte meg. Kiérezte az alaphibákat a kultusz és a jogszolgáltatás terén: tiszta kultusz és igazságos törvénykezés, ez az, a mit Isten első sorban követel s a miről felismerhető, hogy Izráel valóban Isten népe-e ? Nem véletlen, hogy az igazi profétia első megjelenése ízráelben egybeesik az asszyrok első megjelenésével. Mindig világtörténeti katasztrófák indították megszólamlásra a profétiát ízráelben és ép ezért a prófétákat joggal nevezték a világtörténet viharmadarainak. Ezt felette jellemzően Ámosz mondotta ki, midőn ekképen szól : „Ha megfújják a harsonát, nem ijed-e meg a nép? Történik e valahol baj, mit ne Isten okozna? Semmit se csinál az Úr Jahve, hogy előbb meg ne jelentené tervét az ő szolgáinak, a prófétáknak. Az oroszlán ordít, ki ne rettegne? Isten megszólal, ki ne prófétálna?" A prófétának épen az a képessége, hogy felismeri Istent a történetben. Megérzi, midőn katasztrófa közeledik. Ilyenkor feláll őrhelyére, figyelve kutatja az idők jeleit, hogy ezeket népének megmagyarázza, nekik a helyes útat megmutassa, a mely a katasztrófából biztosan kivezet. De a próféta egyúttal a nép megtestesült lelkiismerete is, a ki mindent megérez és feltár, a mi a népben rohadt és Istennek nem tetsző. Ezt igen találóan Micha mondja ki. midőn a közötte és a hamis próféták között levő ellentétet a következő szavakkal jellemzi: