Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-05-04 / 18. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 151 Előre kell bocsátanom, mit manapság- ép nem fölösleges megjegyezni, hogy az Izráel legrégibb történetére vonatkozó hagyományokat lényegökben valóknak tartom. Persze nagy elővigyázattal és szigorú kritikával kell velők elbánnunk, mint minden mondával, de alapjok igaz történeti mag, melyet felismerni és megérteni, a mondától köréje font varázsfátyol alatt is, az illető korok történetkutatójának feladata. Hiszem tehát, hogy Izráel ősatyái csakugyan Ábrahám vezetése alatt vándoroltak a mesopotámiai Xáránból Palastinába, hogy, miután itt hosszabb időt töltöttek és sok mindenfélét átéltek, Egyptomba vonulva a keleti Nilusdelta legelőin telepedtek le, hol kezdetben barátságos fogadtatásban vagy legalább elnéző kíméletben részesültek, utóbb azonban súlyos nyomásnak voltak kitéve, míg végre Mózes vezetése alatt, ki Lévi törzséből származott ugyan, de az események sajátságos láncolata folytán Egyptom magasabb műveltségével és kultúrájával is megismerkedett, az egyptomi iga alól sikerült felszabadulniok. E Mózest, az Egyptomból való kivonulás szervezőjét és vezetőjét, tekinti az összes héber hagyomány egészen megegyezőleg Izráel vallásalapítójának. Első kérdésünknek tehát annak kell lennie: Minő volt az a vallás, a mit Mózes alapított? Mivolt az új, mit Mózes hozott? És itt egy vallomást vagyok kénytelen tenni, mi nehezemre esik ugyan, de a mi mégis teljes és a legkényszerítőbb okokból fakadó tudományos meggyőződésem: hogy oly értelemben, minőben a történész beszél tudásról, mi Mózesről semmit se tudunk. Korából származó írott bizonyság egyáltalán nem áll rendelkezésünkre, miután sem Mózestől, sem kortársaitól egyetlen sor, egyetlen betű sem maradt reánk; még a híres tízparancsolat, melyben Mózes legsajátabb alkotását, legsajátabb szellemi termékét szokás látni, még ez se tőle való, hanem kimutathatólag csak a YII. század első felében, 700 és 650 között Íratott. A legrégibb előttünk fekvő tudósítások, melyek Mózessel foglalkoznak, egy fél évezreddel fiatalabbak, mint ő maga és működési ideje. De e viszonylag késői hagyomány is mutat még egyes oly vonásokat, melyek fontosak s melyeket a felvetett kérdésnél alapos mérlegelés tárgyává kell tennünk. E vonások a következők: Mózes alkotását az utódok soha se tekintették, mint valami teljesen újat, hanem csak mint folytatását a népben már meglevőnek; az „atyák Istene" az, kit Mózes hirdet. Hasonlókép megegyeznek a tudósítások abban is, hogy ez Istennek nevét, mit mi Jehovának szoktunk kiejteni, de melynek valódi héber kiejtése Jahve volt, csak Mózes közölte a néppel és hogy egy pap a Sinai hegyen, kit a hagyomány Mózes ipjávátett meg, nem jelentéktelen szerepet játszott Mózes munkájánál. Mi az első pontot illeti, minden benső ok mellette szól. Az akkori viszonyok és körülmények Izráelnek teljes átalakítására és újjáalkotására ép nem voltak alkalmasak. Ha feltételezzük, hogy Mózes kortársai közönséges sémita pogányok vagy az egyptomiaktól befolyásolva egyszerű állatimádók voltak, úgy az ő működése valóban érthetetlen előttünk. Talán szabad evvel Mózes I. könyvének egy mély értelmű és megragadó elbeszélését kapcsolatba hozni, azt az elbeszélést, melyben Ábrahám későnszületett, egyetlen fiát Izsákot szándékozik Istennek égő áldozatul bemutatni, míg egy angyal közbe nem lép és a fiút kossal nem helyettesíti. Ép a kanaánbelieknél a gyermekáldozás rég meghonosított vallásos intézmény volt: az elbeszélés értelme csak az lehet, hogy rámutasson, mennyire megvetettek Ábrahám és vándortársai egészséges és romlatlan lelkökben ez undokságot és mily tisztán megőrizték magokat a kanaániak vallásos szokásaitól, kik között laktak és kiknek nyelvét is átvették.

1 Ábrahám vallásos képzeteit kikutatni és megállapítani persze teljes lehetetlenség: de ragaszkodnunk kell azon indokolt feltevéshez, hogy Izráelnek már Mózes ideje előtt kiképzett vallásos sajátossága volt, melyet Mózes csak tovább fejlesztett. A másik két pont, mely Mózest illetőleg a héber tradition átszűrődik, hogy t. i. a Jahve Istennév az ő közvetítésével jutott Izráelhez és hogy a Sinaival, hová a hagyomány Izráel vallásának Mózes által történt alapítását helyezi, valami vallásos összeköttetésnek kellett léteznie, e két pont is beható megfigyelésnél igazolást nyer és egymással szoros kapcsolatban áll. Már azon körülmény, hogy a Jahve Istennévnek nincs átlátszó héber etymologiája, gondolkodóba ejt. Magának az Ó-Testámentomnak is nagy nehézséget okoz magyarázata, már a régiek se tudtak a név eredetében eligazodni. Etymologiai megfejtésénél a héber nyelv számára csak a „lenni" ige jöhet számba, mely a héberben ugyan haja-nak hangzik, de az aramban hevá-nak, v-vel a második helyen. Persze ha az aram hevá-t hívjuk segítségül, úgy mindjárt felmerül a kérdés: miért nem képezte Mózes, ha e nevet ő maga alkotta, a „lenni" igének héber és miért aram formájából, mikor pedig se ki nem mutathatjuk, de még valószínűvé se tehetjük, hogy a legkisebb összeköttetés is létezett volna e kezdetleges korban a héber és aram között vagy hogy utóbbi előbbire csak a legcsekélyebb hatást is gyakorolta volna? E leszárinaztatás különben is nagy mértékben gyanús és kétes. Oly Istennév, mely Istenről semmi egyebet sem mond, csak az aseitást, a tiszta létet, a puszta existentiát, ily régi időben nem igen képzelhető; ez a bölcselkedő spekulatio halványsága és nem a vallás üdesége, ily tisztán spekulativ Istennévvel Mózes követ adott volna népének kenyér helyett. Erezve e nehézséget, némelyek megkísérelték a nevet a causativ formától származtatni, mely a sémiben egyszerű hangzóváltozással képeztetik az alapformától, mint a németben „fallen" mellett „fällen", „hangen" mellett „hängen" és a Jahve szót a „létező" helyett a „létrehívó"-nak akarták fordítani. De Isten teremtői ténykedését soha héber és általában sémi ember nem nevezte „létrehívás"-nak, mert a „lenni" igének causativ formája az egész semitismus talaján ki nem mutatható. Mind e nehézségből ismét kisegít az arab. Az arabban meg van még e gyöknek érzéki alapjelentése : hava annyit jelent az arabban, mint esni és a gyökszó jelentésének halvány nyoma megmaradt még a héberben is: az esés fogalmától a lét fogalmához átvezet a középső tag „megesik". Már most a következő tényeket kell figyelembe vennünk: Régi időben, úgy látszik, a Sinait tartották Izráel Istene tulajdonképeni lakhelyének. A héber irodalomnak számunkra legrégibb termékében, a fenséges Debora-énekben, Isten a Sinai hegyéről kel útra, hogy segélyt vigyen népének, mely a Kison partján nehéz küzdelmet folytat a kanaánbeliekkel és még Illés próféta elzarándokol Xoreb hegyéhez, mely csak más neve a Sinainak, hogy ott Izráel Istenét személyesen felkeresse. Az arab pedig konkrét magyarázatát adja a Jahve Istennévnek: „lesújtó"-t jelenti, a zivatar-Istent, ki villámaival ellenségeit leveri és lesújtja. Hogy Jahve eredetileg zivatar-Isten volt, sok jelből következtethetjük, s ezt már akkor felismerték, midőn a kutatás még távol állott attól, hogy Jahve nevét etymologice ekkép magyarázza. Mindjárt a Sinain, a hol először nyilatkoztatja ki magát Mózes és a nép előtt, rettenetes 1 Cornill oly tendentiát visz bele Gn. 22. elbeszélésébe mi abban ép nincs meg. Isten maga adja a parancsot, s Ábrahám megütközéséről vagy undorodásáról a szöveg egy szót sem szól. Az elbeszélés célzata különben homályos és vitára bőven adott alkalmat. (A ford.)