Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-13 / 15. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 127 ment, a nemzeti tudomány, művészet és kultura pritaneuinai, a társadalom színe-java, a főváros s egyéb törvényhatóságok kiküldött és önkénytes képviselői s az ú. n. nagyközönség, egy nagy gyászoló családdá olvadt ott abban az óriási tisztességtevő tömegben, mely a koporsót vivő diszfogatot kisérte; harangok bús kongása, gyászlobogók sűrű erdeje, fekete fátylak mögül előpislogó gázlángok, búsongó fény vonala mind-mind a nagy veszteségről prédikált, a mely nagy fiának halálával a nemzetet érte . . . És hogy az ünnep tisztessége teljes legyen: élén a diszinfulás prelátussal felvonult a klérus is és megáldotta a tetemeket az egyház áldásával s másnap különböző templomokban felhangzott az engesztelő szent miseáldozat a megboldogult szegény bűnös lelkeért. Hát igazán nagyot, igen nagyot fordult a világ, hogy néhai való jó Zichy Mihályt még az egyház is így kitüntette. Zichy Mihályt, mondom: mert nem hinném, hogy ha úgy éltében megkérdezik, óhajtja-e a klérus áldását, vájjon nem utasítja-e ezt teljes tisztelettel vissza s nem elégszik-e meg egy közönséges ember miatyánkjával .... És az egyház, mondom, mert hiszen ha a római szentegyház következetes marad magához (pedig rendszerint mennyire következetes szokott ám lenni!) hát bizony nem hogy halottaiban megáldja, de már éltében kiátkozza, kárhozat poklába taszítja ezt a lázadó gyermekét. Hiszen ha valaki, hát Zichy Mihály teljesen rászolgált ez átokra; mert ha valaki, hát ő az, a ki úgy megostorozta azt a pápás intézményt, mint Luther óta senki, és a modern korban egyedül még csak Zola Emil az ő minden egyéb szörnyűségei dacára is főleg történetbölcseleti szempontból oly felséges „Rómájában". Valóban, igen-igen nagyot fordult a világ. Hogy a pápás egyház oly sokat tud elfelejteni és megbocsátani! Ávagy e megáldásban is politika rejlik tán? Tüntetőleg rámutatni, hogy e nagy lángészt is a pápás egyház adta az emberiségnek ? Hát ez igaz ! A pápás egyház sok lángészt adott az emberiségnek. Egy Dantét, egy Giordano Brunot, egy Luthert, egy Calvint. Hasznokat is vette az emberiség. De vájjon hasznokat vette-e Róma? Ily címen, a mint Zichy Mihály tetemeit megáldotta, bátran megáldhatta volna azokét is, átok és máglya helyett. A t. olvasók ismerik már Zichynek Luther-képét, ha tán nem is közvetlen szemléletből, de legalább azon szerény leírás után, a melylyel azt e lap 8. számának tárcájában bemutattuk. Luther alakjából ott a Zichy lelke beszél; Luther szeméből ott a Zichy szent haragja villámlik ; Luther kezével ott a Zichy acélos jobbja sújtja tentatartóját, ahhoz az ördöghöz, az Antikrisztushoz, a kit a tiarás pápa ábrázol. A mit egykor Luther szenvedélyes traktátusokban dörgött el, az Antikrisztus és udvarnépe ellen, azt íme Zichy az ecset hatalmas dialektikájával mondja el nekünk egy drámailag megconcipiált képben; avval az egyetlen különbséggel, hogy míg a Luther lelkét irataiból hosszas tanulmány útján ismerhetjük meg csak híven és teljesen, szent haragjában a pápás intézménynyel szemben: addig a Zichy képe egy pillanat alatt megérteti velünk azt a mélységes és feneketlen űrt, a mely az ő Luther lelkétől megihletett lelke és a pápás institúció között tátong. E tekintetben Zichy Luther-képét teljes joggal a lutheri reformáció legklasszikusabb apostolának és apologétájának nevezhetjük. E Luther-képhez sorakozik Zichynek egy másik kevésbbé ismert kartonja, a melynek tárgya a pápa. Évekkel ezelőtt Budapesten óriási feltűnést keltett s meg is vette hirtelen a kultuszminisztérium, hogy aztán a nemzeti múzeum valamely félreeső szobájába eltemessék. Tetszik tudni: magasabb államraison. Sajnos, e képet nem láttam, tehát róla nem szólhatok. De hallottam róla olyanoktól, a kik látták s elragadtatással beszélnek róla. Petrik úr, a ki a Luther és a Messiás-képet platinotipiákban kiadta, nagy hálára kötelezne hazánknak nemcsak protestáns. de egész felvilágosodott és műszerető közönségét is, ha eddigi érdemeit e téren a harmadik Zichvkép kiadásával koronázná meg. Ezúttal, mintegy múltkori cikkünk kiegészítéseképen Zichy Mihálynak „Messiás" c. képét óhajtom rövidesen bemutatni. A compositió a főcsoportositásban ugyanaz, mint a Luther-képen. Előtérben a két alak: balról a pápa (a kép milieuje szerint), jobbról Luther, illetőleg a Messiás. A legélesebb, a legdrámaibb kontraszt. Ámde érdekes, hogy e kontraszt mint fokozódik a Messiásképen. A Luther-képen a Krisztus igazának egy apostola áll szemben a pápával, a Messiás-képen már a Krisztus maya, szemben az Antikrisztussal. Amott Luther egymaga; egyetlen társa, szövetségese a biblia, a mely előtte fekszik, a világosság, a mely az előtte fekvő könyvre esik és az a téntatartó, a melyről megírta az ugyancsak Luther lelkétől ihletett poéta, hogy „téntától fél az ördög, nem pedig a tömjénfüsttől" (1. Kozma Andor „Az ördögűző ténta" c. költeményét). Lutherrel szemben pedig gőgös trónján ott emelkedik Jci a tiarás pápa, feje fölött pokoli glóriát von az átokvillámok fénye, körötte pedig a szolgalelkű udvarnép, typusai az érzéki gyönyörnek, a csábnak, a gyilkos hatalomnak, a megfélemlítésnek, valamennyi együtt a bűnnek, a mely felemeli fejét, hogy az ellene fellépő törékeny embert e vagy ama útonmódon megejthesse. Oh itt még nagy, erős, nagy hatalmas a pápa alakja. Itt még gőg, büszkeség beszél szemeiből s mozdulataiból; itt még szinte halljuk ajkairól a kisértő szavát : íme az egész világot lábaid alá vetem, ha engemet imádsz. Á Messiás-képen balról lépcsőzetes magaslaton áll Krisztus fenséges alakja, mögötte, fölötte napkelteszerű fényesség, körötte a megszabadított, megváltott emberiség. Római kath. abbé, evangelikus lelkész és zsidó rabbi együtt fogják jobbjukkal az ő balját, mögöttük ott látjuk az orthodox pópát, a hindu lámát, a kinai mandarint, ott a mozlimot, a nyers, tollkoszorús indusfőnököt, a szegény négert, a kit egy európai (angol) emel ki szeretettel a porból (jelképe a rabszolgaság eltörlésének), Garibaldit, a mint baljával összetört bilincset emel magasra (népszabadság) jobbjában pedig pihenőre ereszti a kivont kardot, míg mellére s lába hoz lógó hittel simul két a pápás udvarnép hatalma alól felszabadult s erre még most is borzalommal visszatekintő olasz nő (Olaszország felszabadítása). A lépcsőfokokon szanaszét oszlopromok, jeléül, hogy itt egy hatalmas épület (a pápaság fellegvára) omlott össze; a romok közül sietve kapkodja össze kincseit a futva menekülő szerzetes és apáca had, melynek arcvonásait rémület és düh torzítja el; pávatollas magas trónján ott inog, görnyed a tiarás pápa, dühhel kémlelve a Messiás fénylő alakját, a mely őt baljának egy legyintésével semmivé teszi, hasztalan igyekeznek e trónt támogatni a páncélos feudalizmus, a sisakos és kivont kardú svájci testőr s az a magasra kiemelkedő kereszt ott a trónus mögött. Mondhatnók a világváltság képe ez az őt lenyügző Antikrisztus hatalma alól. És ha tán megütközünk azon, hogy a kép hangulatának vallási motívumaiba politikai motívum is elegyedik : ne feledjük, hogy a pápaság első sorban politikai intézmény (még manapság is) s vele szemben a Messiást úgy feltüntetni, mint nemcsak a vallási, hanem a társadalmi és politikai szabadság isteni revelátióját s általában a tiszta emberiesség megtestesülését is teljesen jogos