Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-13 / 15. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 egyházi és uralkodói hatalom; egyúttal művészi alkotás is; mint több századon épülő műemlék, minden korszak stíljének nyomait őrzi; Nagy Leo széles látását, VII. Gergely erejét, III. Ince dölyfét, VI. Sándor bűneit, II. Gyula merészségét, X. Leo finomságát, IV. Pál aszkeziszét, XIV. Benedek felvilágosult gondolkodását. Múltja, sok harca, győzelme, megjelenése révén az Istenség földi mása gyanánt áll hívei előtt. Feltétlen tekintély, szava végérvényesen dönt hit és erkölcs dolgában, mintegy az isteni kijelentés fölött áll. Az utolsó zsinat a csalatkozhatatlanság isteni tulajdonságával hivatalosan is felruházta. A franciaság nem tiszta román faj; a népvándorlás fergetegeiben germán elemek vegyültek bele; jellemének átalakulásában rész jutott a frank törzsnek. Területén a pápaság csak emberöltőkön át tartó elszánt harcban tudta a reformációt legyőzni s ez a diadal sem volt feltétlen diadal. A harc eredményekép megtermett a független galliai egyház, a mely lelkében római katholikus, sőt irodalmát halhatatlan művekkel gazdagítja, de autonómiáját ép oly féltékenyen sáncolja körül szerződésekkel, mint akár egy protestáns állam. De még dogmatikai téren is akadt ellenzéke a kalvinismus felé hajló jansenismusban s az Isten önzetlen szeretetét hirdető quietismus mozgalmában, a melyet a jó cselekedetek túlzó megbecsülése ellen támadt visszahatás szült. Az angolság alakulásában ez aránynak visszáját látjuk; a törzs germán s ebbe vegyül némi román elem. Ebből az következik, hogy itt is valamely közvetítő irány felel meg a nép egyéniségének. Tényleg a püspöki egyháznak gerince, alapelve, dogmatikája határozott protestáns, de az egyházkormányzatban, liturgiában ragaszkodik a régi hagyományszentesítette formákhoz. Rá is illik a bibliai mondás: új bor ct régi tömlőben. E nagy kerülővel jutunk csak el a germán faj szivébe, a szászok közé, a reformáció szülőföldjére. A germánokat jellemző erős és biztos ítélő tehelség, a valóság iránt való fejlett érzék, a mély szenvedélytelen, tartós érzelemhullámzás megmagyarázza, miért lett a reformáció a Rajna és Elbe közének, a németség lelkének keresztyénségévé. Fél ezredév előtt az exaltált lelkű térítők siker nélkül prédikáltak köztök; a gyűlölet szilaj hevével álltak ellent Nagy Károly hadsorainak; csak a teljes, feltétlen csatatéri bukás után hódoltak meg az új vallás előtt. A reformáció viszont, mint valami friss légáramlás, egyszerre, a halalom ellenzése, tilalma dacára eltöltötte a lelkeket. Egy-két nemzedék elég volt arra, hogy ez az új keresztyénség, meggyökerezzék a német lélek földjében, új intézményeket teremtsen s a faj jövendőjének útját egyengesse. Az első térítők, Nagy Károly katonái a román faj ideálját szolgáló keresztyénséggel, a római katholicismussal, annak világnézetével, intézményeivel jöttek, mely örökké idegen marad lelkének. Ä reformációban ráismert a saját egyéniségét tápláló vallásra, mely örökölt szokások, formák, elméletek igája alól való felszabadulást jelentett. A germán szellem a keresztyénségnek ebben az alakjában ismerte meg igazán az evangéliumot, az «örömhírt» az isteni szeretet földre hajtásáról, az elvetett esendő ember üdvözüléséről. Luthernek kétségbeesése, tusakodása, olthatatlan sóvárgása az üdvösség után nem csupán az ő lelkének válsága ; benne a német lélek, fajának geniusa küzködik bél százados bilincseivel s az erfurti kolostor rideg magányában a legdicsőbb nemzeti szabadságharc zajlott le. Vértelen, de végleges. Midőn lelkében először érezte a megnyugtató hit édes derengését, egyúttal tudatára jutott annak is, hogy ettől a hatalomtól minden megújul, faja, népe a világtörténelmi nagyság biztos ösvényére lép. A faj birtokáért a reformációnak a XVI, és XVII. században erős harcot kellett megvívnia a pápai lobogó alatt küzdő román keresztyénséggel. Azonban bár határai összébb húzódtak, a térnek ura maradt s a westphaliai békekötés az ő diadalának hirdetője. Az élet-halál tusa kipróbálta erejét s örök időkre összekovácsolta azzal a fajjal, a melynek evangéliumává, üdvösségévé lett. A hosszú küzdelem legfontosabb történelmi következménye Ranke szerint az volt, hogy az államok mind a két részen határozott, jellemzetes egyházpolitikai egyedekké fejlődtek s az egyénnek, a népnek módjában volt a szabad, a haszon és kár mérlegelésén alapuló választás a két különböző keresztyénség s belőlük sarjadt kultura, intézmények között. A két áramlat nem győzhette le egymást örökre; a maga földjén mindegyik diadalmaskodott, idegen területen mindegyik csatát vesztett. A reformáció kora így vált egyszersmind a germán faj történelmi szerepének korává, a mint a középkor a román keresztyénség és fajok életének arany ideje. Ránk nézve fontos kérdés az, milyen helyet foglal cl a magyar faj a keresztyénség három főalakja s az európai népfajok közt'? A római katholicismusnak vagy a reformációnak kedvez-e inkább egyénisége? Melyiknek málnától függ fennmaradása és jövője? A magyarság, mely beköltözésekor nem volt nagyobb egy vándorrajnál s temérdek különféle elemet olvasztott magába, árját, törököt vegyest, a néplélektan szempontjából a legbonyolultabb, nehezen elemezhető jelenség. Jellemének alakulása azon hatások erejétől és kölcsönösségétől függ, a melyek a szomszédos vagy beolvadó olasz, német, görög, szláv s török, kún elem részéről érték. Mellőzhetetlen tényező az a körülmény, hogy a reformáció korában a faj hatalmas válságot ért meg, mely jellemére, lelki fogékonyságára erősen hatott. A török uralom s a nyomán járó lehangoltság, elcsüggedés átalakította az egész fajt; ettől fogva jobban foglalkozott saját sorsával, önmagába tekintett, tulajdonságait, botlásait vizsgálgatta, iszonyú betegségére jótevő balzsamot keresett. Annak nyomozása, hogyan s mi által lett a reformáció nálunk törzsökös nemzetivé, jellemének mely tulajdonságait ragadta meg akkora hévvel a wittembergi evangélium, másik tanulmánynak szolgál érdekes tárgyul. Kovács Sándor. A messiás. — Zichy Mihály képéhez. — Alig néhány napja, hogy Zichy Mihályt eltemettük. Fényes temetés volt, fejedelemhez méltó. Hiszen Zichy Mihály a művészet országában igazi fejedelem volt: souverain Isten kegyelméből, véve e kifejezést, hogy „Isten kegyelméből", a szó legnemesebb, legmagasztosabb értelmében, és nem ama banális középkori reminiscentia szerint, a mint akkor e világ fejedelmeinek a koronájához ragadt . . . Mondom, a temetés souverain fejedelemhez méltó volt. Fejedelmek és kormányok hódoltak koszorúikkal a nagy halottnak; az állami hatalom képviselői, a parla-