Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-13 / 15. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 117 De ne ámítsuk magunkat! Mind ez csak akkor igazán üdvös, ha az örök élet vizének alkalmas edényéül szolgál. A tan, akár az orthocloxia, akár a heterodoxia szolgálatában — magában véve holt betű — pedig „a betű öl, a lélek megelevenít" (2 Kor. 3, 6). Az istenitisztelet — tükrözze vissza bár még oly hűségesen is az apostoli kor egyszerű építő kultuszalakjait — üres szertartássá lesz, ha nem természetes visszfénye a Krisztus lelke által megszentelt szív világosságának. Hisz meg vagyon írva: „az Isten lélek, a kik öt imádják, szükség, liogy lélekben és igazságban imádják" (Ján. 4, 24). Egyházunknak méltán magasztalt demokratikus szervezete s autonom kormányzata magában véve forma, alak, tartalom nélkül. A törvény, a szabályrendelet az ő légióparagrafusaival hasonlít a karóhoz, mely a fa törzsének elferdíilését megakadályozza ugyan, de növekedését elő nem mozdíthatja, hiányzó életerejét nem pótolhatja. A külső jogrend az önkény korlátozására szolgáló fék, de nem a lelkeket önkéntes tevékenységre indító belső életerő rugója. „A törvény betöltése a szeretet" (Róm. 13, 10). A középkori egyház szemkápráztató szertartások, scholastikai szőrszálhasogatások súlyos kövét gördítette a Krisztus sírboltjára. Nem csoda, hogy a Krisztus csak azon kevés hivatottak lelki világában támadhatott fel, kik a sírkövet, őrizői erőszakos ellenzésével dacolva, egyéni hitök hatalmával elmozdították. Korunk, azt mondják, józan, reális gondolkodású. Fiai Tamástermészetüknél fogva nem hinni, hanem látni akarnak. S Tamás hitt, midőn szemtől szembe látta azt, kinek feltámadásáról hírt hoztak neki az ő társai e szóval: „láttuk az Urat /" Láttassuk az Urat — szavunk-tettünk, tiszta jellemünk, emberbaráti intézményeink, krisztusi lelkünk hódító hatásában s ha látja a világ, hinni is fog. A római egyház fennáll és virágzik. A positiót, melyet ész és írásellenes tanaival, zsarnoki türelmetlenségével hatalmi törekvésében tanúsított telhetetlenségével elveszített, visszafoglalta számára a samaritánusi szeretet szolgálatába szegődött apáca. Tanuljunk az ellenféltől! Az Úr feltámadott! Támadjon fel bennünk, köztünk is / Poszvék Sándor. SZEMLE. Böjti hangulat.,A következő levelet kaptuk: Nagytiszteletű Szerkesztő Úr! Becses lapjának f. é. 13. számában „Böjti hangulatok" cím alatt „Tátraaljai" a felett kesereg, hogy a mostani böjti időszakot híveink nem tartják oly komoly s mélyebb áhítat heteinek, a mint azt az elődök tették. Hivatkozik a többek között arra. hogy a budapesti „Lutherania" dalegyesületnek bojt szombat estéjén rendezett s fényesen sikerült bálján ott volt mindenki: pap, tanár vegyest. Nehogy olybá tűnjék fel a dolog, mintha hallgatásom „Tátraijai" állítását helyeselni látszanék, kijelentem, hogy az említett dalestélyen igenis ott voltam, a nélkül, hogy ezért a legkisebb lelkiismereti furdalást éreznék. Ott voltam pedig azért, mert a Lutheránia dalestélyét — nem pedig bálját — egyrészt a fasori teriiplom oltárképe és a Kispesten építendő templom, másrészt a „Tabitha" jótékony-nőegylet javára rendezte. Illendőnek tartottam tehát az azon való megjelenést azért, mert ha a Lutheránia — melyhez egyébként Tátraaljai közelebb áll, mint csekélységem — anyagilag is igyekszik támogatni amaz én törekvésemet, hogy úgy az oltárkép, mint kispesti fiókegyházam temploma mielőbb meglegyen s e mellett a „Tabitha" jótékony nőegyesületnek emberbaráti magasztos célját is szolgálja: megjelenésemmel csak honorálni akartam az egyesület jóakaratát és figyelmét. Ebben — azt hiszem — semmi kivetni való nincs s ezt minden intelligens ember belátja. De hát Tátraaljai úgy látszik nem akarja tudni, vagy sötét szemüvegével nem látta Esaiás próféta 58 r. 6—8. versének ama szavait: „Avagy inkább nem ez-e a böjt, melyei én választottam ? hogy a gonoszságnak kötelékeit eloldjad; hoqy ... az éhezőnek megszegd a te kenyeredet és a szegény bujdosót bevigyed házadba, mikor mezítelent látsz, megruházzad és a te tested előtt el ne rejtsd magadat. Akkor feltámad, mint a hajnal a te világosságod és a te igazságod előtted megyen." Bizonyára nem ismeri Chrysostomus ama mondását „Jejonium, peccatorum abstinentiam efficiV'. Már pedig böjti időben is, a nemesebb műfajok előadásában a művészi érzék és vallásos érzés szépen kibékül s annak meghallgatása, nem vétek a bojt fenséges eszméje elien. Akkor nem böjtölünk, ha az igazhitűség leplébe burkolózva szidjuk a világot, de e mellett önző érdekeink megvalósításáért mindenkivel szövetkezünk; de igenis böjtölünk akkor, a mikor úgy magunk s felebarátaink, mint egyházunk és édes magyar hazánk javára cselekszünk. Fogadja Nagytiszteletű Szerkesztő úr őszinte tiszteletein nyilvánítását. Budapest, 1906 ápril. 2-án. Kaczián János ev. lelkész. Fehér prédikációk. Ottokár püspökről szól megint az ének. A nagy agitátori tehetséggel megáldott püspök a budapesti egyetemi templomban egy héten át prédikációt tartott az esti órákban. Prédikációinak közönségét ezúttal korlátozta. „Csak uraknak" hirdette igazságait. Nem azt jelenti ez a korlátozás, mintha a szegény nép, a gubás ember ki volna zárva belőle, hanem azt, hogy csak férfiaknak való lelki eledel. Eddig színdarabokról, regényekről, anekdotákról stb. más efféléről hallottuk ezt a megkülönböztetést. Prohászkáé a dicsőség, hogy a templomi szószékre is fölvitte. Semmi kétség, Budapest érzékcsiklandozásra éhes férfi-népe a Lipótvárostól Ó-Budáig és Kőbányáig csak úgy törte magát a szent csemegeüzlet után. Reméljük, hogy e fényes siker után a nagyhírű szónok majd „fehér" prédikációkat is fog hirdetni ártatlan lelkű leányoknak s művelt ízlésű férjes nőknek. És kíváncsiak vagyunk, vájjon látogatottság dolgában versenyez-e majd az idei „Csak uraknak" cyklussal. Hanem félre a tréfával. Ottokár úr ez alkalommal lealacsonyította a templomi szószéket. Az egyházi szónokot, akármilyen tárgyat választ, mindig kötelezi az a hely, a honnan beszél, hogy a jó ízlés ellen ne vétsen. Nem beszélhet úgy, hogy azt nők is meg ne hallgathatnák. Attól lehet tartani, hogy az ilyesfajta egyházi beszédet nem annyira az épülésre szomjúhozok keresik, mint a lieccek, curiosumok kedvelői, a kik a templomküszöböt vígszínházi lélekhangulattal és kíváncsisággal lépik át. Hasztalan ragyogtatja előttök a szónok előadó művészetét; beteg egyéniségöket nem az igazság és tanulság érdekli, hanem a tárgynak furcsasága; leírásokat, képzeletingerlő megjegyzéseket várnak, a hozzá fűzött hasznos tanulság pedig a kősziklára esett magsorsára jut. Ez a kísérlet legföljebb fényes külső sikerhez juttatja a szónokot, de mi a szerint becsüljük a prédikátor értékét, vájjon a megújhodás, megtérés, vagy legalább komoly javuló szándék jelei mutatkoznak-e utána. s