Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-13 / 15. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 126 Nagy mosás Kassán. A napilapok hasábszámra írtak Bubics Zsigmond kassai püspök esetéről. A lelkilegtestileg elerőtlenült aggastyán olyan embereket ajándékozott meg bizalmával, a kik a közbotrány posványába taszították pártfogójukat. A legszomorúbb visszaélések derültek ki a széleskörű nyomozásból. Bubics maga vesztegetés útján törekedett a kalocsai érsekseg után; vénségére a tudós babérjára vágyott s akadt „úri" ember, a ki pénzért megírta Bubics neve alatt a tudományos művet, hogy megnyissa az akadémia kapuját. A zsidó vallású titkár szerkesztette a katholikus szellemű s egyházi atyákból vett idézetekkel agyon tűzdelt püspöki pásztorleveleket. Ezek után az sem volna csuda, ha kiderülne, liogy a püspök helyett olykor ügyesen maszkírozott színészek miséztek vagy adtak áldást a hívő gyülekezetre. A tudós főpap, a kit második Pázmány névvel is becézgettek, munkától ment szabad óráiban, melyek számosak valának, trágár olvasmányokon és képeken mulatott. És azonfelül még egy csomó bűn. Századok óta nem volt példa rá, hogy ennyi szemét gyűlt volna össze egy püspöki aulában. A „Magyar Állam * az infulás regiment hivatalos kis dárdás és gerundiumos vitéze azzal üti el a kelevényfakadásról dobra ütött kassai hírt, hogy: „íme, mily kár, ha a püspökök zsidókat alkalmaznak! Mintha bizony a zsidó befolyás nem törnék meg a becsületes karakter ellenállásán. Azonban ezt a nagy botrányt nem lehet elvédőirodázni. Nem beszél belőlünk káröröm; csak egyszerűen arra utalunk, hogy ilyen esetek sűrű felbukkanása érlelte meg a XVI. század nemzedékében a reformáció nagy gondolatát, szerzett diadalt Luthernek és seregének. Nem kellett erős ostrom a pápaság bástyáinak, összeomlottak a belső romlás miatt. Tanuljuk meg e szomorú esetből, hogy a mely egyház eltávozik az egyetlen, krisztusi alapról, földi mintára alakult hatalmi intézménynyé válik, a külső hatalmassággal együtt a rothadás csiráit is belélegzi, melyek szervezetét lassan-lassan elpusztítják. Előttünk ragyogjon örök ideálul az a bibliai intés : „Úgy fényljék a ti világosságtok, hogy lássák jó cselekedeteiteket és dicsőítsék mennyei Atyátokat". A papnak kell a legszigorúbb erkölcsűnek lenni; jellemén a legkisebb, szinte gondolatnyi porszem is nyomot hagy. A nagy erények, kiváló lelki tulajdonságok ellenben nehezen ötlenek szembe, mert hiszen a papi jeliemtől, mint köteles tartozást várja ezt a világ. KÜLFÖLDI KRÓNIKA. Egy komoly szózat a francia r. katholicizmus köréből. Franciaországban tudjuk az állani és az egyház súlyos confliktusba jutott a szétválasztási törvény következtében, a melynek foganatosítását a politikai hatóság most eszközli az egész vonalon. Hogy ez alkalomból, főleg a templomi leltározásoknál milyen izgalmas jelenetek folynak le, a napilapokat olvasó közönség előtt eléggé ismeretes. Ám a viharok, a melyeket mindenütt a vallásos fanatizmus keltett, majd elülnek s Franciaországban az egyház ha megérti végre-valahára feladatát, új egészségesebb irányban, egészségesebb fejlődésnek is indulhat, nyilván csak a hívő lelkek nagy hasznára. Persze belenyugvásról egyelőre hierarchikus oldalról szó sincs. Az ultramontanizmusáról világszerte hírhedt de Mun gróf fanatikusan hirdeti a harcot a Franciaországra szállott „pogányság" ellen ; a püspökök jelentékeny része pedig betiltotta a „Domine salvam fac Rempublicam" kezdetű imádságot dioecesiseik összes gyülekezetében. Persze, hogy e megrendszabálvozás a köztársaságnak nem okoz valami kárt, ám annál több nevetséget és gúnyt zúdít vissza a papság nyakába, a mely e tényével hazafiatlanságát dokumentálta. Voltak oly előkelőségek is, a kik azt javasolták, hogy az új törvény által contemplált ú. n. kultuszegyletekbe a róni. kath. hívek ne menjenek bele, ellenkezőleg alakuljanak független papi egyletekké és a szétválasztási törvény következtében kultusz célokra átengedett templomokat utasítsák vissza: hogy így a nép fanatizmusát az állam ellen felszítsák. S bizony" e körök terveiknek már-már a pápát is majdnem hogy megnyerték s ha sikerül szándékok, oly zűrzavart idéznek elő, a melyből vesztesként alighanem az egyház került volna ki. Szerencsére akadtak óvatosabb s liberálisabb férfiak, a kik látva a kerekedő veszedelmet, útját állották annak s meg nem nyugodtak addig, a míg úgy Rómában, mint Párisban a jó ultramontánok végre is csak a jobbik eszükhöz folyamodtak. Most már úgy áll a dolog, hogy a pápa valószínűleg ajánlani fogja a francia róm. katholikusoknak a kultuszegyesületekké való alakulást s a templomoknak további igénybevételét azon reményben, hogy a francia államtanács is az ez irányban hozandó végrehajtási reglement dolgában viszontmérsékletet fog tanúsítani. A férfiak, ki a toleransabb fordulatot létesítették, d'Hausonville gróf, Klein abbé, Anatole Leroy Beaulieu s Brunetiére írók; de különösen érdekes és súlyos szót ejtett ez irányban Hemmer párisi abbé, a kinek álláspontját bízvást úgy tekinthetjük, mint azon egyedül helyes alapot, a melyen a róm. egyház a modern francia államban tovább is minden rázkódtatás nélkül megállhat s a melyet komolyságánál és tárgyilagosságánál fogva méltó nekünk is megismernünk. Azon fanatikus püspökökkel szemben, a kik dioecesisökben a köztársaságért való imádkozást betiltották, nyíltan kifejezte, hogy tiltsa bár az egyházi parancs, de minden keresztyén hívő lelkiismerete tovább is parancsolja a honért való imádságot. Ámde felette érdekes egy még a separáció-törvényt megelőzőleg kiadott röpirata, a melyben „Politique religieuse et Separation" címen az egyház beléletének jövő fejlődéséről értekezik. Ez iratban többek között, mint a konkordátum egyik legnagyobb látványát jelöli meg azt, hogy az egyház a legfontosabb egyházi hivatalokra való kinevezés jogát egy vallástalan vagy vallásellenes kormány kezébe tette le, minélfogva a papok s elöljáróik inkább hivatalnokok voltak, a kiket nem egyéniségek, de uniformisok miatt ért a tisztelet: most majd a pap annyi tiszteletben fog részesülni, a mennyit személye megérdemel s ez az egyház szempontjából épen nem lesz áldástalan. Azt az időt és állapotot, a midőn a klérus az államnak volt policiális szolgája, a miként ezt Dupenloup orleansi püspök a 2-ik császárság idején nem átailotta e szavakkal dokumentálni: „az én klérusom úgy niarsiroz, mint egy regiment" — Hammer egyáltalában nem tartja dicsőségesnek, se üdvösségesnek az egyház szempontjából. A püspökök és alattvalóik viszonya és — véleménye szerint — az új aera következtében csak javulni fog. Eddig a püspökök a papokat, ha egyszer ezek kineveztettek, többé fel nem függeszthették, miért is úgy segítettek magukon, hogy minden abbétól, mielőtt kineveztetett volna, lemondási nyilatkozatot vettek írásban (!!)... Most már e „lilaszínű rémuralomnak egyszersmindenkorra vége lesz, a püspökök nem tyrannizálhatják a papokat s bensőbb, etliikusabb viszony fejlik ki közöttök a hivatás kötelességéből folyólag. Meg hogy mert a gyülekezetek is bele fognak szólhatni az egyházi administráció dolgaiba.