Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-04-13 / 15. szám

[06 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 veled mívelték a szent éjszakán, zárj a kétségbeesésnek reménytelen sziklasírjába, a hogy téged oda zártak, —- csak ebből igazi húsvéti hitet, feltámadásod erejében való bizodalmat teremts én bennem. Mert érzem, hogy ez az az örökkévaló eledel, mely éhező híveidet táplálja. Es ébreszsz, támaszsz ily győzhetetlen húsvéti hitet küzdő anyaszentegyházadban is, melynek lelke bágyad s tetőled, örök világosság és élet kútfejétől e világhoz fordul. Taníts meg bennünket arra, hogy a szenvedők, aggódok szivéhez vagy te legközelebb s ha te benned igazán hiszünk, a fájdalom, bűn és halál tőre nem árthat nékünk. A sebből, a mit rajtunk üt, örök üdvösség éltető árja buzog. Jövel, élet ura, támaszsz fel bennünket örök szerelmedért! Ámen! Sz. Böjti hang — Húsvét ünnepén. Ünnepi díszt öltött a természet. Tavaszi pompában ragyog a föld. Virágözönben úszik hegy és völgy, csillagfény sugárzik a fa koronájából, az ibolya nyíló kelyhéből, balzsamos illattal fűszerezvén a levegőt. A hangulatos szent csendet profán hang nem zavarja. A szárnycsattogás, melylyel a megérkező fecske a nagy vándorút porát fáradt testéről lerázza, az erdő dalosának csicsergése, a koporsójából kiszabadult patak víg csergedezése csak emelik áhítatot gerjesztő, kimondhatatlanul édes örömöt keltő hatását. Örül, örül a mindenség. Új remény, új élet sarjadzik mindenütt a tavaszi szellő iidítő lehellete csodákat mivel. Csak azon hegyes lelkek számára nem termett balzsam Gileádban, a kik ott messze keleten „nagy reggel" lopódzva távoznak a gyilkos városból, hogy az utolsó kegyeletes kötelességet teljesítsék. Mindenüket elveszítették, hitük alapjában rendült meg, reményük hiú ábrándnak bizonyult. Hisz ők „azt remélik vala, hogy 0 volna az, a ki megszabadítaná az Izraelt" (Luk. 24, 21). Szivük ellenállhatlan sugalatát követve, zarándokolnak a Mester sírjához, kezükben a „drága kenet", a hálás kegyeletnek e jelképes áldozata. A hasadó hajnal bibora hiába árasztja reájok fénysugarát, a harmatos fű, az útszélen mosolygó virág hiába küldi feléjük tavaszi üdvözletét,. Lelkükre a búbánat éjjele borul, szivöket súlyos gond terheli, ajkaikon aggasztó kérdés lebeg: „kicsoda veszi el nekünk a követ a koporsó szájáról ?" (Márk 16, 3). És — a mit nem várhattak — a megnyugtató választ megkapják. Előttük a nyilt sír mélyében a meghidegült tetem helyén egy fehér ruhába öltözött ifjú. Szava: „ama názárethbeli Jézust keresitek, a ki megfeszittetetett vala, feltámadott, nincsen itt! (Márk 16, 6.) a húsvéti örömhírt tolmácsolja, melynek teremtő szavára lelki tavasz, a szeretetben munkás hit által s a szent életben való üdvben dicső új világ születik. „A régiek elmúltak, íme mindenek megújultak" (2 Kor. 5, 17.).

r A középkor kegyes lantosa az Úr s az őt megkenő bűnös nő közt Bethániában, Simon házában lefolyt szép jelenetre (Luk. 7, 38; Máté 26, 6—12; Márk 14,3—8) való célzással így apostrophálja húsvét napján a zokogó asszonyt, mint a bűn rabjainak képviselőjét: „Pone luctum, Magdalena, Et Serena lacrymas Jain non est Simonis caena Non cur fletum exprimas Causae mille sunt laetandi, Causae mille exultandi Hallelujah resonet!"' Boldog, boldog lelkek, ti a húsvéti evangelium első lelkes apostolai. Ajkaitok hallelujái megújult lelketek sziklahitének voltak igaz tolmácsai. Hálaadó fohász, önmegtagadó tett, kimerítlietlen türelem, Istenben való megnyugvás a szenvedésben, az örök élet boldog előérzete szemben a halállal, megannyi akkord, mely a keresztre feszített és feltámadott mestert dicsőítő hymnusban lelket építő, szivet megszentelő, világhódító harmóniába olvadt. Tempi passati, — rég mult idő! A halleluják most, is megreszkettetik a levegőt — a templomokban. Resurrexit — feltámadott! — hangzik ihletett ajkakról. Ünnepi köntösben zarándokol a tömeg Isten házába, ünnepi harangzúgás kíséretében. Kölcsönös ünnepi üdvözlés, ünnepi hangulat, ünnepi öröm — „Krisztus mindenütt/" Krisztus a feltámadott, az élő Krisztus ? Társadalmunk keresztyén jellegét nem akarom kétségbe vonni. Megőriztük — úgy a hogy — az ősi hagyományt intézményeink külső alakjában, szokásaink, a közés magánélet conventionalis megnyilatkozásiban. A naptár piros betűs jelzései, a törvény által sanctionált „munkaszünet", a hazafiúi kegyelet fejlesztésére rendelt ünnepek napjai tesznek erről bizonyságot, Mégis — mégis! Nekem legalább úgy tetszik, mintha a feltámadott Úr ismét visszaszállott volna koporsójába és hogy a mi húsvéti iinnepszentelésünk kimerül ama kegyes nők aggasztó kérdésének felvetésében: „kicsoda veszi el a követ a koporsó szájáról?" S mert e kérdésre választ sem magunk nem adunk, sem mástól nem nyerünk, — a keresztre feszített Jézusnak tovább kell aludnia nagyszombati álmát. Ünnepi cikkem szűk kerete nem engedi, hogy részletekbe bocsátkozva igazoljam merésznek látszó állításomat. Csak néhány jelenség konstatálására szorítkozom, mely a köz- és magánéletünk szervezetét pusztító kórra enged következtetni, azt egészséges fejlődésében megakasztja, szervei működésének áldásos hatását meghiúsítja. Nem kívánok hazai közviszonyaink ziláltságára utalni, a pártszenvedély félemletes viharzására, melynek felkorbácsolt hullámai áttörve az isteni és emberi törvény védgátjain, fertőző anyagukat lerakják a munkás műhelyének, a család szentélyének küszöbére is. Nem rideg társadalmunk, azon számos — nem ritkán hangadó — tagjainak minden erkölcsi alapot nélkülöző törekvéseire, kiknek célja az önbálványozás, mozgató erejök az önzés, eszközük a kapaszkodással párosult hazugság, hatásuk a ledér közvélemény. Ily tünetekkel szemben jogosult húsvét ünnepén is a komor böjti hangulat. Forduljunk el e setét képtől! Ott az egyház, az élő Krisztus hagyományát századok martiromsága alatt hűségesen megőrizett evangeliomi egyház! Minő kép tárul itt fel szemeink előtt, ha azt a húsvéti üdvigazság világításában veszszük szemügyre ? A múlthoz képest kétségbevonhatlan javulásról tesz bizonyságot a tan, a kultusz, az egyházszervezet és egyházkormányzat terén kifejtett buzgóság. 1 E költemény, melynek első versét közlöm, a középkori vallásos poézis gyöngyei közé tartozik. Szerzője ismeretlen, némelyek szerint Sz. Viktori Ádám -)- 1177.