Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-17 / 8. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 81 kik én bennem hisznek, jobb volna annak, hogy egy malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélységébe vettetnék". Ezzel Krisztus határozottan kimondotta az Ítéletet, hogy jobb nem élni, mint szeretet nélkül élni. Jobb holtan, mint szeretetlenül Drummond Henrik után. „A legfőbb jó". Ford. Szabadi Béla. Numerus clausus. A statisztikai közleményekből szinte kiabál reánk a szomorú tanulság, hogy a színmagyar faj, a mely az állami lét és műveltség főoszlopa ezen a földön, szemlátomást apad. Egy része kivándorol túl messze tengeren jobb hazát keresni s köny nélkül válik a hajdanta édes mostohától, mely kenyeret sem ad eleget, ruháját majd lehúzza róla. Az itthon maradt rész pedig mesterségesen állja útját a szaporodásnak. Hazánk legszebb vidékein elnéptelenednek a házak és iskolák; csöndesek a falvak s az annyira jellemző gyermekhang, futkározó gyermeksereg maholnap ritkaság lesz, a mit külön meg kell a földrajzi könyvekben jelölni, mint a gyárakat és egyetemi székhelyeket. A magyar faj vesztesége egyúttal a protestáns egyházak vesztesége is. Főkép a református testvérek panaszkodhatnak. Dunántúl egyik-másik vidékén, a Garam völgyén már a gyülekezetek létét fenyegeti a ragály. Apadton-apad a lélekszám s vele együtt csökken a hitbuzgóság is. Kevesebb kéz rak rőzsét a tűzhelyre, csoda-e, ha a láng fénye bágyadtabb, a meleg ereje gyengébb ? Nálunk talán kisebb a baj, de már többfelé jelentkezik s ha nem állunk útjába idején, nagyobb lehet a vérvesztésünk, mint az üldözések, gályák emberöltőkre terjedő korszaka alatt. Egyházi elöljáróink észrevették már a gyülekezetek életét pusztító penészt. Ihász Lajos, a dunántúli kerület felügyelője egyik közgyűlési beszédében rámutatott az egy-két gyermekrendszer, a magzatírtás veszedelmére s az őrködést a lelkészi kar különös gondjának, kötelességének nyilvánította. A barsi ref. egyházmegye papi értekezlete faluról-falura jár előadásokat tartani, a népet felvilágosítani s a derék Birtha lévai pap buzgólkodására olcsó s ingyenfüzeteket osztogatnak szét a hívek között. Rákosi Jenő, a magyar közvélemény egyik orgánumának vezetője, a Nemzeti Szövetség gyűlésén harminc millió magyarról beszélt s mint az állami nagyság feltételét, az igazi függetlenségi, nemzeti politika célját állította oda korunk elé. A veszedelemről szebbnél-szebb értekezéseket, beszédeket hallottunk s hatásuk, eredményök nem sokkal több, mintha vihar elé harangoznak a toronyban. A népet figyelmezteti a harangszó, de a haragos felhőket nem állítja meg. Bizonyos, hogy lelkészeink a baj korlátozására sokat tehetnek, s el is várja tőlük egyházunk, hogy kiki a maga helyén, mint egy-egy őrálló, megtegye kötelességét. Ámde ne áltassuk magunkat vérmes reményekkel. A munkájuk legtöbb helyen sisyphusi erőlködés lesz csupán, mert hatalmasabb erők állanak velők szemben. Ha csupán erkölcsi romlottság volna e szomorú tünemény oka, egyes-egyedül reájuk háríthatnék a vádat. Gyengék, mulasztók, lelkiismeretlenek és restek voltak, feleljenek a rájuk bízottakért Isten és emberek előtt. Azonban sok helyütt a gazdasági nyomorban, más helyütt a fényűzés elterjedésében van a fertőző baj, a magzatírtás forrása.Igen, érzem és vallom, hogy küzdenünk kell ezek ellen az ellenségek ellen is. minden erőnkkel, összes lelkesedésünkkel, de a diadal nem csupán tőlünk függ. Hatalmasabb tényezők eltompítják fegyverünk élét, elcsüggesztik lelkesedésünket, lohasztják munkakedvünket. Hiába, nem tudom elitélni azt az emberi gyengeséget, hogy örömestebb fárad oly mezőn, a hol verítékének látatja van. Anyagi jutalomról sok ember le tud mondani, de valamennyien görcsösen ragaszkodunk ahhoz az ábrándhoz, hogy lelkesedésünk, munkánk nyomán buján kizöldel a siker vetése, hogy nem dolgozunk hiába 1 Cikkemben rá fogok mutatni egy példára, hogy maga az állam, mely ünnepnapokon jajgat a nemzeti veszedelemről, mihelyt az elvek köntösét leveti, hétköznapi intézkedéseivel valósággal útját egyengeti a magzatirtásnak. Nyugdíjtörvénye egy és két gyermek után nem engedélyez nevelési pótlékot az özvegynek és hat gyermeken fölül megint bedugul az irgalom forrása. Ezzel nem az egy- és két gyermekrendszernek, hanem a még kártékonyabb absolut gyermektelenségnek ad mintegy hivatalos szentesítést. A mi egyházunk nyugdíj szabályzata sem inert szakítani ezzel a felfogással, a mely a mérleg hibátlanságát föléje helyezi az erkölcsi szempontoknak. Igaz, hogy nálunk egy és két gyermek is kap segélyt s ennyiben egyházunk nagy lépést tett az emberiség ideálja felé, azonban a gyermekszám korlátozása itt is megvan (az ötödik gyermek már ellátatlan] — méltó szégyenünkre és pirulásunkra. Egyháznál, a melynek csak erkölcsi alapon szabad szervezkednie, egyenesen bűn az ilyes fajta intézkedés. Hiszen értelmesebb hiveink előtt köznevetség tárgyává válhatik a legszentebb közösség, a midőn azt látják, hogy csak szóval prédikál és oktat, de tetteiben maga sem különb e világnál. A másik ilyen csodálatos és megmagyarázhatatlan intézkedés a korpótlékok rendszere. Ennél igazságtalanabb és értelmetlenebb fizetési rendszer aligha van. A fizetés alapja nem lehet más, mint a képesség (qualificatio) és a végzett munka, a szolgálat. Ezen az alapon kellene a törzsfizetést megállapítani. A szálláspénz egyformán jár mindenkinek, mint a fizetés kiegészítő része. A korpótlék, ha fizetésnek fogjuk fel, a lehető legigazságtalanabb, mert a munkaerő gyarapodásától, a végzett munka értékétől függetlenül emelkedik a javadalom. Sőt a legtöbb esetben a munkaerő és érték csökkenésével jár együtt a nagyobb fizetés. Igazság szerint a törzsfizetés állandó marad, a korpótlékot pedig föl kellene váltani a családi pótlék intézményével. Az a tisztviselő, a ki hivatala munkáján kívül még gyermeket is nevel, külön jutalmat és segélyt érdemel.