Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-17 / 8. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 80 A szelídség. I. Ivor. 13. 5. „A szeretet nem gerjed hamar haragra." Hajlandók vagyunk az indulatosságot igen ártatlan gyarlóságnak tekinteni. Azt mondják róla, hogy csupán valamely természeti fogyatékosság, öröklött baj, a vérmérséklet dolga, nem olyasmi, a minek az emberi jellem megbirálásánál komoly jelentőséget lehetne tulajdonítani. És mégis itt, a szeretet elemzésének mintegy középpontján, találkozunk vele. S a szentírás újra meg újra kárhoztatja ezt az érzületet, mint az emberi természet legrombolóbb elemét. Az indulatosságnak abban áll a sajátossága, hogy az erényesek bűne. Gyakran ez az egyetlen makulája némely egyébként nemes jellemnek. Ismerünk férfiakat, a kikben alig találhatnánk más kivetni valót, minthogy igen könnyen kijönnek sodrukból, és nőket, a kik máskülönben teljesen kifogástalanok, csakhogy hirtelen ingerlékenyek, könnyen haragra lobbannak. A vérmérsékleti bűnöknek a szigorúan erkölcsös jellemmel egy személyben való összetalálkozása egyike az ethika legsajátságosabb és legszomorúbb rejtélyeinek. A való tény pedig az, hogy a bűnöknek két nagy osztálya van, az egyikbe a testi bűnök, a másikba a lelki bűnök tartoznak. A tékozló fiúban az előbbiek typusát szemléljük, bátyjában pedig ezeknek képe áll előttünk. Az úgy nevezett jónevelésű emberek egy pillanatig sincsenek kétségben a felől, hogy a kettő közül melyik a gonoszabb. A tékozló fiú kit pellengére kell állítani. De vájjon igazságos itélet-e ez? Nincs mértékünk egymás bűneinek megmérésére; a „durvább" és „finomabb" minősítések emberi meghatározásnak mérőfokai; de az bizonyos, hogy a felsőbbrendű természet bűnei szigorúbb elbírálás alá esnek, mint az alsóbbrendű természetéi és hogy annak szemében, a ki maga a Szeretet, a szeretet ellen való bűn százszorta kárhozatosabb. A bűnnek semmiféle formája, se világias gondolkozás, se fösvénység nem képes úgy kiforgatni a társadalmat keresztyén mivoltából, mint az indulatosság. Nincs semmi a világon, a mi úgy meg tudná keseríteni az életet, úgy meg tudná rontani a közösséget, úgy szét tudná rombolni a legszentebb köteléket, olyan pusztítást vinne véghez a családi tűzhelyeken, úgy elsorvasztana férfiút és nőt, úgy megtépné a gyermekkor virágait; szóval nincs, a mi egymagában annyi nyomorúságot hordana nyomában, mint ez a bűn. Nézzétek meg csak közelről a tékozló fiú testvérét; derék, munkaszerető ember, kötelességtudó, engedelmes, a mennyire tudjuk, tiszta erkölcsű, — ne vonjuk meg tőle a dicséretet, a mennyiben arra érdemesnek látszik. — de nézzétek, itt áll ez az ember, mint valami dacos gyermek, zúgolódva, az atyai ház ajtaja előtt. „Megharaguvék pedig az", olvassuk róla, „és nem akart bemenni". Gondoljátok csak el, mennyire bánthatta ennek a haragos fiúnak viselkedése az ő atyját, a szolgákat, az örvendező vendégeket? Hát még a tékozló fiút? És hány tékozló fiú marad Isten országán kívül, azok szeretetlensége miatt, a kik úgy vélik, hogy ők már belül vannak ? Hogy a vérmérsékleti bűnöket megismerjük, elemezzük csak azt a viharfelhőt, a mely az idősebb testvér homlokán tornyosul. Miből áll az? Irigység, harag, gőg, szeretetlenség, kegyetlenség, elbizakodottság, ingerlékenység, konokság, mogorvaság, ezek az alkatelemei ennek a zordon szeretetlen léleknek. Váltakozó összetételben alkotórészei ezek minden gonosz indulatnak. ítéljétek meg magatok, vájjon a léleknek ilyen bűnei nem kárhozatosabbak-e magunkra és környezetünkre nézve a testi bűnöknél? Nem felelt-e meg Krisztus maga erre a kérdésre, mikor így szólt: „Bizony mondom néktek, a fukarok és parázna asszonyok elővésznek titeket az Istennek országában". A mennyeknek országában valósággal nincs hely az ilyen lelkületű ember számára. Mert az ilyen ember még a mennyországot is nyomorúságossá tenné az ottlakókra nézve. Ezért az ilyen természetű ember, hacsak újonnan nem születendik, nem mehet be — nem tud bemenni — a mennyeknek országába. Mert feltétlenül bizonyos — ne ámitsátok tehát magatokat, — hogy a ki be akar menni a mennyeknek országába, annak a mennyei természetet magával kell vinnie. Már most megtudjuk Ítélni, miért oly nagy jelentőségű a lelkiállapot. Nemcsak mivoltáért fontos, hanem azért is, hogy mit hoz napvilágra. Ezért beszéltem most róla oly szokatlan nyíltsággal. A lelkiállapot próbaköve a szeretetnek, külső ismérve vagy híradója a szeretetlen emberi természetnek is. Az indulatosság váltólázhoz hasonló kórtünet, mely a bensőben állandóan dúló betegségről beszél; rothadt talajú mocsárból olykorolykor felszálló mérges gáz buboréka az, egy önfeledt pillanatban megnyilatkozása a takargatott szívbeli romlottságnak, szóval, villámlásszerű megvilágítása százféle rút és keresztyén emberhez nem méltó bűnnek. Mert a türelem hiánya, a jóság hiánya, a nagylelkűség hiánya, az illendőség hiánya, az önzetlenség hiánya a szív rejtekéből ilyen indulatok képében jut hirtelen napvilágra. Ezért nem elég csak magával a rosszindulattal foglalkoznunk. A baj gyökeréig kell hatolnunk, a szívnek kell megújulnia s akkor a rút indulatok maguktól megszűnnek. De a lélek nem úgy gyógyul meg, ha belőle a mérges nedveket eltávolítjuk, hanem az által, ha beleteszünk valamit, — a nagy szeretetet, az új lelket, a Jézus Krisztus Lelkét. Ha Krisztus, a Krisztus Lelke áthatja a mi lelkünket, akkor megújul, megtisztul, átalakul egész valónk. Csak az Ő Lelkének ereje tudja kiirtani belőlünk a rosszat, csak az tud előidézni bennünk kémiai változást, egyedül az újíthatja meg, szülheti újjá és rehabilitálhatja a benső embert. Az akaraterő nem változtathatja meg az embert. Az idő sem. Krisztus igen. „Annak okáért azon indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is". Némelyikünknek már nincs sok vesztegetni való ideje. Gondoljuk meg, hogy élet és halál között kell választanunk. A magam, a magatok érdekében nem beszélhetek elég sürgetően. „Valaki pedig megbotránkoztat valamellyet a kicsinyek közül,