Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-12-01 / 49. szám

500' Nem tudunk imádkozni. — Lelkésztársaim és a Luther-Társaság figyelmébe. — Ne tessék ezen a pogány hangzású címen megütközni. Távol áll tőlem, hogy a keblek titkos szentélyeit háborgassam. Az sem célom, hogy a hitnek leggyöngédebb virágain vandál módon keresztül gázoljak. Az Ég felé szárnyaló lelkeknek csöndes áhítatát, az ér/.elmek kincses mélységeiből feltörő fohászkodásokat sem akarom valamelyes tapintatlan kirohanással megzavarni. Hiszen ez mindenkinek az ő Istenével való olyan benső természetű magánügye, melybe másnak illetéktelenül beleavatkozni joga nincs, felőle Ítéletet mondani pedig szinte lehetetlen dolog. Hanem — igenis — szólni akarok a mi nyilvános, szertartásos, főleg templomi imáinkról s ezekre vonatkozólag mondom, hogy nem tudunk imádkozni, nem pedig egyszerűen használatban lévő imáinknak fogyatékossága és gyarlósága miatt. Általános jellemzésül azt lehetne mondani, hogy énekeink és imáink — értem a magyar nyelvűeket — egy színvonalon állnak. Túlnyomó részben — ha nem is kivétel nélkül — a hideg értelemnek erőltetett termékei, melyekből a vallásos kedélynek színes költészete, a felbuzdult érzésnek jó vezetésű közvetlen melege és a hit által ihletett elmének mély járású gondolatfejtése egyaránt hiányzik. Az ember úgy érzi, hogy ezen imák előtt sem a szivek zárai, sem az Égnek kárpitjai meg nem nyílnak. Hangjuk nem ébreszt méltó visszhangot. Nyelvük nem az a nyelv, melyet a lelkek igazán megértenek. Erejük nem az az erő, mely a hegyeket is megmozgatja s a száraz csontokat is megeleveníti. Tartalmuk sem az a tartalom, melytől a benső vallásos szükségletek kielégítést nyernének s melyet mohó vágygyal, égi mannához hasonló ízes táplálék gyanánt fogadna be a hívők serege. Hogy ilyen imáink is vannak, azt nem tagadom; de, hogy kutatva kell kutatni ilyenek után — és sokszor hasztalanul, — azt lelkésztársaim előtt nem kell bizonyítanom, főleg a kik gyakrabban vagy állandóan végeznek magyar nyelvű funkciókat. Elég bizonyíték erre az, hogy nagyon sokan közülünk rendszeresen református imakönyveket használnak, pedig ezek — talán valamennyit ismerem — már sajátságos irályuk és különleges felekezeti jellegüknél fogva sem lehetnek a mi híveink lelki épülésére alkalmasak. Az ima egyházi jelentőségével s hitébresztő hatásával kétségkívül tisztában van mindenki. A tapasztalat azonban sokszor az ellenkezőt bizonyítja. Akárhányszor, kiváló alkalmaknál is az ima az opus operatum szerepére van kárhoztatva s néha csak arra jó, hogy a gyülekezet próbára tett türelmének megadja a kegyelemdöfést. Ez pedig végzetes hiba. Az ima legyen mindenkor ima, az egeken túlemelkedő hitnek egyszerű és természetes, de őszinte, mély áhítattal átjárt, magasztos hangú beszéde, mely, midőn fölhangzik, még a kishitűeket is lebilincseli s magával ragadja s szinte önkénytelenül azt a gondolatot terjeszti maga körül, hogy Istennek szelleme lebeg hallgatva a gyülekezet felett. Az ima fogalma oly szent, hogy még a hitetlenben is tiszteletet tud maga iránt ébreszteni. A festők ecsetjének s a világi költők lantjának is azért oly kedvelt tárgya az imádkozás, mert annak általános psychológiai hatása ismeretes. A templomot sem lehet szebb névvel illetni, mint ha azt mondjuk róla a Krisztus nyelvén, hogy „imádságnak háza". Az istentiszteletnek is egyik fő vonzóereje és általában a kultuszcselekményeknek egyik legszebb része az ima, mely ha hivatásának magaslatán áll, soha nem téveszti el hatását. Az imával való csodagyógyítások is az ima tapasztalt rendkívüli erejének túlzott méltatásán, vagy kalmárszellemű kihasználásán alapulnak. De ha így áll a dolog, ha az ima oly fontos tényező Istennek országában, akkor eléggé nem rosszalható mulasztás terhel bennünket, hogy egyházi irodalmunkban az imának nem adjuk meg a megillető helyet; hogy tűrjük azt a valósággal Ínséges állapotot, mely főleg agendális s ma irodalmunk terén észlelhető; hogy lélek és szellem nélküli fohászkodásunkkal sokszor holtpontra juttatjuk a gyülekezet áhítatát s hogy azt a kevés kiváló terméket a mivel rendelkezünk, kénytelenek vagyunk folytonos ismételgetés által únottá és hatástalanná tenni s híveinket a változatosság élvezetétől megfosztani. A mi szertartásainkban vonzó külsőségek nincsenek. Művészi attractiókról beszélni nálunk nem lehet. De épen azért elsőrendű gondunkat képezhetné, hogy azt a nemes egyszerűséget, a melyre templomi kultuszunknál törekszünk, ne sülyeszszük le a mindennapiság vagy a banalitás színvonalára. A mi istentiszteletünknek kiemelkedő központja az igehirdetés. De itt nagyon is tág tere van az egyéni gyarlóság érvényesülésének. Nem mindenki jeles szónok s a legjelesebb is néha alkotó vagy előadó tehetségében nincsen jól disponálva, úgy, hogy hallgatóságának várakozását és igényeit kielégíteni nem képes. Azon legyünk tehát, hogy istentiszteletünknek többi alkatrészeit a menynyire csak lehet a hatástalanság vagy élettelenség veszedelme ellen biztosítsuk; hogy legalább ezekre ne legyen oly nagy befolyása a véletlen esélyeinek; hogy így, ha nem is adhatunk híveinknek mindenkor mindent, de soha teljes elkedvetlenedéssel, csalódással vagy kiábrándulással ne bocsássuk ki őket az Úrnak házából, mert különben csak az üres padok számát szaporítjuk. Ez igen lényeges szempont, melyet az egyházi élet létérdekéből kifolyólag elhanyagolnunk nem szabad. Ez a szempont és törekvés hozta létre az énekügy revisiójára irányuló mozgalmat is, mely egy rég érzett hiányt van hívatva pótolni. Hasonló indokokból azonban követnie kell ezt egy másik mozgalomnak, mely az imaügynek revisióját tú/.te ki magának feladatul. Egy megfelelő szertartási imakönyvvel lehetne talán legcélszerűbben ezen a bajon segíteni. Ilyen új keletű, tiszta evangelikus szellemű, a kor igényeivel is számoló gyűjteményes munkára valóban nagy szükségünk volna. Lelki fegyvertárunkra nagyon ráférne egy ilyen tökéletesebb alkotású és hatású újabb szerzemény. Részletesebben szólni erről nem akarok. Ezt meg lehet tenni akkor, ha kitűnik, hogy életrevaló eszmét pendítettem meg. Ha ellenben csak képzelt baj miatt emeltem fel panaszos szavamat, akkor nincs is szükség a további részletezésre. Elmélkedésemet azzal a reménynyel zárom le, hogy a kérdést mások is meg fogják véleményeikkel világítani, és azzal a kívánsággal egyszersmind, hogy vajha mostoha sorsban lévő szertartásos imairodalmunkra jobb idők virradnának, hogy az érzések megoszlásáig ható s a lelkeket ellenállhatatlan erővel Istenhez emelő imákkal rendelkezvén, minél jobban megfelelhessünk Urunk a Jézus Krisztus intésének, ki bizonyára ama fenkölt, magasztos értelemben mondotta nekünk: „Ti pedig ekként imádkozzatok ! Baltazár János, jolsvai ev. lelkész.