Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-10-27 / 44. szám

1905 annyira ment, hogy még elkövetendő bűnökre is adott jó pénzért felmentést... Hát azt Luther nem nézhette. Mint „a szentírás esküdt doktora", ki az esküjét komolyan is vette, egyenes szentségtörésnek, esküszegésnek és bűnrészességnek tekintette volna — hallgatni. Megírta hát 95 tételét s mikor Wittenberg templompiacán ott nyüzsgött a búcsúsok elámított tömege, oda járult az elé az ereklyékkel telt templom elé — és felemelte kalapácsát és ráütött arra a kapura ... Épen e napon? Igen, épen e napon! * Két és félszázad telt el, tele könynyeí, vérrel. A wittenbergi vártemplom átélte a harmincéves háborút s a hét éves háborút, ám ez utóbbiban ellenség keze ííszköt dobott rá s az evangélium e fellegvára, hires tölgykapujával együtt elhamvadt... Felépült ugyan s újból fel is avattatott 1770-ben, az ekkori felirat szerint „A fenséges Istennek — egyedül" : ámde régi diszét teljesen elvesztette. Ez a kor egy igen rideg, igen túlzóan józan kor volt, az ú. n. felvilágosodás kora, s e rideg józanság magára az épületre is rányomta bélyegét: a templom fenséges gótikáját bántón elnyomta az új lapos, nehéz falazat, melyen néhány barokk ciráda éktelenkedett .. . Ujabb évszáz repült el, míg egy fogékonyabb kor újból visszaállíthatta a templomot a maga régi késő gót fenségébe. IV. Frigyes Vilmos porosz királyé, a későbbi I. Vilmos német császáré e tekintetben a kezdeményezés érdeme, ki még 1858-ban a templom históriai nevezetességű kapuját ércből megöntette, hogy elpusztúlhatlan tanúkép hirdesse a rajta ércbetükbe öntött 95 tétellel a hit, felvilágosodás és lelkiismereti szabadság (diadalát. A restaurált templom, melyet mi wittenbergi utunkon a munka folyamatán láttunk, áz 1892. évre készült el s megújhodott teljes fényében áhítatkeltő fenséggel emelkedik immár az ég felé, gyönyörű tornyának árkáderesze alól a velencei híres Salviati cég által készített üvegmozaikról messze csillog a körbefutó felírás: „Ein feste Burg ist unser Glott." Maga a templom belseje — fenséges szobraival, reliefjeivel, festményeivel, oltárával, Luther és Melanthon síremlékével s a szász választók mauzóleumával — mondhatnók a reformáció valóságos pantheonja. Ez új alakjában való felavatása nagy fény kifejtésével, a most uralkodó német császárnak, II. Vilmosnak személyes jelenléte mellett 1892. október 31-én ment végbe, a mely ünnepet követő lakomán, kezében azon serleggel, a melyet Wittenberg városa 1525-ben tartott esküvője alkalmával adott Luthernek, II.'Vilmos császár mondotta a reformáció nagy jelentőségét dicsőítő felköszöntőt... * És azóta Wittenbergben ismét minden csendes. Az egykori hires búcsú — az elnémult már 388 éve, de mintha Luther szellemalakja ott állna ma is ama érckapu előtt s onnan hirdetné nékünk a Krisztus hamisítatlan evangéliumát... Jó Márton barát, mennyit kellett neked disputálnod, mennyit utódaidnak s mennyit fogunk még mi is és utódaink a Te szellemedben „disputálni", míglen majd minden templom homlokzatán ott fog ragyogni tiszta fényében az Ige: „Az igaz ember hitből éli" (Halae). Asszony okról-asszony oknak. Azt hiszem, nem egyedül magam vagyok úgy vele, hogy ha azt a szót hallom: vidéki, magyar papné, egyszerre a békés, jóltevő derűnek valami enyhe, meleg érzése lopódzik a szivem köré ; barátságos, tornácos házat képzelek, a vendégszerető ebédlő selymesrajzú nagy kerek cseresznyefa-asztalának, magas pohárszékének azt a ragyogó tisztaságát, a melyet megfizetett kéz törölgetése, mintha meg se tudna adni a bútornak, csakis az olyan kéz, a mely a háza tisztán tartásával a szeretet munkáját végzi az övéi iránt s végzi azzal a nemes öntudattal, hogy a legtiszteletreméltóbb férfi háza becsületének fele az asszony kezébe van letéve. Aztán képzeletembe lopódzik a vidéki papné nevének hallatára mindaz a sok részlet, a mely azt mutatja, hogy a hivatását igazán betöltő papné házában a családról, a barátokról, meg a gyülekezet szegényeiről egyaránt jól van gondoskodva, mert hiszen a nagy szekrények polcain a jó rendben tartott fehérneműn kívül ott van a régi, selymes damasztabroszoknak levendulától, száradt rózsalevéltől illatos halmaza; a harmadikban meg az a ruhaféle, a mi már kiment a használatból s a szegényekre néz, megernyedten, de összeigazgatva. Az éléskamra is olyan szépen szolgálja a család, a vendégek, meg a szegények iránt való kötelességeket. A napi élelemre való holmik mellett ott van mindaz a szárított, aszalt eleség, olcsóság idején megvéve s úgy téve el, hogy a család jövedelmét minél kevésbbé csökkentse; vendégség idejére mindaz, a minek jósága, szépsége mellett az ad értéket, hogy a háziasszony keze munkája van rajta; de egy másik polcon, másik sarokban ott látni sok olyant, a mi mind a szegényekről való gondoskodást juttatja eszünkbe. A derceliszt, a szélleverte gyümölcs ütődöttebbje, aztán a szárított gyógyfüvek, a székifű, az ezerjófű, a bodzavirág, spirituszba téve a fehér liliom csodatévő szirmai; mert hisz a község papnéjának királyi kiváltsága az, hogy az ő segítségében jobban higyjenek a bajban levők mindenki másénál. Nem lehet azt szóban kifejezni, micsoda erő rejlik a nép számára abban, hogy a gyülekezetükben van egy úriasszony, a kit születése, műveltsége ugyan föléjük emel, de a ki épen azért, mert kiválóbb s mert azon a polcon erősen áll, nem fél onnan lehajolni a legalacsonyabbhoz sem. Az a jó tanács, az a gyógyító tea, az a borogatásnak való puha vászonkendő, a mit egy ilyen istenáldásául teremtett papné ád, nemcsak azért használ, mert el van találva, hanem mert úgy áll vele a dolog, mint a hogy az a szegény munkásasszony mondta itt Aberdeen lord feleségének, a ki eljárt hozzá a betegsége alatt levessel, málnalével: „Meggyógyultam volna én, Kegyelmes asszony, ha csupa vizet adogatott volna is helyettük kanálszámra, mert az a legnaggohb orvosság, ha valaki törődik az emberrel". De gondoljuk csak meg, ha azt halljuk, hogy például ötven évvel ezelőtt egy papné ennyit és ennyit tett másokért, a kik a gyülekezetébe tartoztak, használva javukra az ő maga tapasztaltságát, tanultságát s teljesítve azt, a minél szebb célja bizony egyikünknek sem lehet, hogy ugyanis valamivel jobbá és boldogabbá teszszük ezt a világot a magunk körében, mint a milyen volt mielőttiink; mindnyájan azt kell, hogy kérdezzük, vájjon elég-e ugyanannyit tennie a mások emelésére, jóban való oktatására a mai kor uriasszonyának, a menynyit ötven évvel ezelőtt tettek? Nem. Mert azóta mindenki többet tanult, már pedig műveltségünk, tudásunk mindaddig önzőén összehalmozott kincs, a míg azt részben mások javára is nem fordítjuk.