Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-13 / 3. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 39 koronás ötödéves pótlékban van megállapítva. A pesti magyar egyház ezzel a lépéssel kezdte meg az egyházi alkotmány azon szakaszának végrehajtását, mely az öOOOlélelmél nagyobb egyházközségeknek lelkészi körökre való osztását rendeli el. Megközelítő számítás szerint a pesti magyar egyháznak mintegy 24,000 hive van s így gondozásukra körülbelől 4—5 lelkész volna szükséges. A jelenlegi helyzet mellett a lelkészből a legeszményibb életfelfogás mellett is prédikáló s fungáló gép válik; sem maga mívelésére, sem a tulajdonképeni lelkészi munkára nem jut ideje. Az új lelkészi állásra több jelölt neve van forgalomban. Az egyház presbyteriuma legutolsó ülésén elhatározta, hogy dr. Masznyik Endrét, a theol. akadémia igazgatóját hivatalosan felszólítja a pályázatban való részvételre. Benne mindenesetre Székács és Győry nevéhez méltó irodalmi férfiút s országos jelentőségű embert nyerne az egyház. Dr. Masznyik Endre elhatározását azonban nem ismerjük. Lelkészjelölés. A krizbai (Brassóm.) egyházközség a hó közepén választ papot: Jelöltek : Sety Kálmán krizbai h.-lelkész, Kardos Gyula balassagyarmati s.-lelkész, Czinkóczky János girálti s.-lelkész. Az esperesi hivatal Kalmár Pál várpalotai s.-lelkészt jelölte. Maros-Vásárlielyen a mult vasárnap igtatták be az új evangelikus lelkészt, Beyer Fülöpöt. Az ünnepen gr. Lázár István főispán s. dr. Bernády György polgármester is megjelent. IRODALOM. Drummond Henrik: A legfőbb jó. Fordította Szabadi Béla. Kiadja a londoni vallásos iratokat terjesztő társulat (religions tract society). Ára 1 kor. 20 fillér. Drummond Henrik neve, mióta a „Természeti törvény a szellemi világban" c. munkáját a Magyar Prot. Irodalmi Társaság 1895-ben rendes évi könyvilletményképen kiadta, nem ismeretlen a magyar prot. olvasói előtt. E munka, a mely nálunk is már második kiadását megélte, otthon, Angliában, eddig mintegy 200,000 példányban forog közkézen, s csak a jó Isten tudja, hány kételkedő szivet nyugtatott meg, hány vergődő lelkiismeretet emelt fel, hány meghasonlott léleknek adta vissza elvesztett egyensúlyát, megbomlott benső harmóniáját. Mert Drummond Henrik nemcsak hogy modern író a szó nemes értelmében, hanem természettudós a javából s e mellett vallásos kedély a legnemesebb fajtából. Az ellentétet, a mely szkeptikus korunkat annyira öli s melyet a vallással szemben a szédületes magaslatra emelkedett természettudomány hívott életre: ő harmonikus egységre vezeti vissza. Természetvilága s szellemvilága között szerinte nincs ellentét, mert mindkettőben egyazon örök s önmagával azonos isteni törvényhozás érvényesül. A continuitás a biogenesis tanai a szellemi élet terén is érvényesek: növekedés, elsatnyulás törvényei ugyanazonos hatásúak a szellemi spherában, akárcsak az anyagiban. Egymás megvilágításában nézve a kettőt: a természeti törvények megfigyelése a vallásnak, mint a szellemi létünk legmagasabb életnyilvánulásának nemhogy a megtagadására, de ellenkezőleg, annak teljes igazolására szolgál; a természettudomány a keresztyénségnek, mint a vallás abszolút tökélyű megnyilatkozásának a legkiválóbb apostola. Ily gondolatok csak egy oly lélekben fogantatnak meg, a ki nemcsak hogy képes az ellentétes mozzanatok fölé azok egységére fölemelkedni, hanem a ki képes e mozzanatok mélyére is egyenként leszállani s azok lényegébe elmerülni. Hát Drummond ilyen lélek volt. Akár mint természettudós, akár mint theologus, de mindenekfelett mint hívő, elsőrangú. Természettudományi állításait, theologiai tételeit tán nem fogják az illető céhek képviselői mind szó nélkül aláírni, tán sokban s joggal kifogásokat is tehetnek ellene : egy azonban bizonyos, az t. i , hogy a mód, vagy tán inkább az istenadta talentum előtt, a melylyel Drummond a természet törvényeit megfigyelni s azokat per analogiam a szellemvilágban is kimutatni képes, mindenki kivétel nélkül meghajol s tőle mindenki épülést nyer. Drummond e müvét ismerve, képzelhető érdeklődéssel vettem kezembe a „A legfőbb jóról" szóló gyönyörű elmélkedését, a melynek magyar nyelvünkre való és pedig igen sikerült átültetéseért úgy a fordító, mint a kiadó társulat iránt örömmel fejezem ki legteljesebb elismerésemet. E kis munka építő irodalmunk szempontjából valóságos nyereség. Az egész nem egyéb, mint az I. korintusi levél 13-ik fejezetének elmélkedő elemzése alapján felelet arra a nagy kérdésre, a mely, mióta a világ világ s mióta az ember bölcselmileg gondolkozik, mindig erkölcsi világunk legfőbb problémáját képezte : t. i., hogy mi a legfőbb jó. Az a biztos, az az örök, az az önmagával mindig azonos s az élet minden viszonyai között nyugton elfogadható elv, a mely értéket ád az életnek s azt a mulandóság örvényéből az örökkévalóság biztos magaslatára emeli. A bölcselők e kérdésre igyekeztek is megfelelni, kiki úgy, a mint azt a maga bölcseimi rendszeréből, közelebbről ismeretelméleti és physikai (véve itt e szót legtágabb értelemben) felfogásából folyt. Innen van, hogy a philosophia rendszerről-rendszerre tévedve, a legfőbb jót is más és más értékben találta meg: mint ezt egy Sokrates, egy Plato, egy Zeus, egy Epicur, egy Philo, egy Spinoza, egy Kant, egy Schopenhauer, egy Nietzsche különböző ethikai felfogása igazolja. Valóban, ha a legfőbb jó kérdésére végső feleletet a bölcselettől kellene várnunk : az számunkra aligha örök időkre kérdés nem maradna. E tépelődésünkben szinte jól esik Drummond könyvecskéjéhez folyamodnunk s ennek kalauzolása mellett az Isten igéjéhez járulhatunk, a hol ama kérdésre megtaláljuk a feleletet. S ez így hangzik: a legfőbb jó a szeretet. Az I. korintusi levél 13. része, tudjuk, a szeretet zsoltára. E gyönyörű zsoltárt elemzi Drummond, odaállítva a szeretetet, mint örökigaz és mindenben elegendő elvet erkölcsi világunk összes képzelhető viszonylataiban. Elmélkedésében három részre osztja az alapul szolgáló fejezetet. Elején — úgymond — az apostol, a szeretetet más becses dolgokkal egybevetve szemlélteti; azután a szeretet elemezése következik; a befejező rész pedig a szere'etnek, mint a legfőbb jónak magasztalásával záródik. Ha utána nézünk az alapszövegben, úgy látjuk, hogy e hármas felosztás substratumát az I. Kor. 13., 1—3., majd 4—7. s végül 8—13. versei képezik. Nem lehet célom e rövid ismertetés folyamán Drummond magyarázatát részletesen ismertetni, azt olvasni kell s tudom, hogy megtermékenyül tőle minden szív, mint esőtől a szikkadt talaj. Mindenesetre óhajtandónak tartom, hogy a könyvecskét lelkipásztoraink is minél szorgosabban s számosabban olvassák el: megtanulják belőle, hogyan kell mai napság, ebben a mi kételkedő, de azért a vallás iránt éppen nem fogékonytalan korunkban prédikálni. Mert meggyőződésem, hogy mint minden korban, úgy korunkban is csak az képes igazán lelkekre hatni, a ki érti, hogyan lehet^és kell az egy örök és változhatlan evangéliumot, minden kornak a maga nyelvén prédikálni. Hát Drummond érti e mesterségét. íme, mint „elemzi" a szeretetet, a melyet az „egybevető" részben minden „teremtett lélek anyanyelvének nevezett el, a mely öntudatlanul is ékesszólást fejt ki. „Összetett dolog az, —úgymond. — Olyan,