Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-13 / 3. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 36 OKTATÁSÜGY. Martinyi József. Ünnepi hangulatban írom e sorokat. Nyíregyházi főgimnáziumunk kormányzó-tanácsa bucsú-bankettet rendezett az iskolától megvált és nyugalomba vonult Martinyi József igazgató-tanár tiszteletére, mely ünnepélyes összejövetelnek emléke ma is vegigrezegteti szivem húrjait. A mikor végigtekintettem a mintegy 150 tagból álló válogatott közönségen, arról győződtem meg, hogy az ünnepeltet nemcsak mi, volt tanártársai, hanem mások is, a középszerűt messze meghaladó embernek tartják; a mikor az asztalfőn ott láttam a vármegye, a város, a törvényszék, az egyház és több kulturális egyesület vezetőit, az asztalok mellett a vármegyei és helybeli társadalom szinét-javát s az asztal végén szerényen meghúzódva néhány értelmes iparosunkat: az a tudat ébredt föl bennem, hogy az ünnepelt széles körökben szerzett magának becsülést és tiszteletet; a mikor a nagy emberáradatban megpillantottam egy volt kartársamat, kit néhány hónappal ezelőtt Erdély havas bércei közé: Fogaras városába szólított munkára az Isten és a ki nem riadva vissza a tél viszontagságaitól, a 35 óráig tartó út fáradalmaitól, közénk sietett, hogy velünk ünnepeljen : akkor elhittem, hogy azok a virágok, melyeket mi ünneplők az ünnepeltnek szánt koszorúba belekötöttünk, egytől-egyig valódi szeretetet jelentenek. Szokatlanul kedves és bájos kép tárult ez estén szemem elé. A társadalom minden rétege meghajolt a nevelés kifáradt harcosa előtt s a forró kézszorítások, az elismerő* szavak, a szemekből kisugárzó szeretet sokkal bensőbben, méltóbban hirdették az érdem megbecsülését, semhogy tollam velők versenyezhetne. Ki rendezte Martinyinak ezt az ünnepet? Nem a kormányzó-tanács, nem a tanács határozatát végrehajtó néhány ember, hanem az ünnepelt maga! Eszembe jut itt Nelsonnak, a hírneves angol admirálisnak az a napiparancsa, melyet a dicsőséges trafalgári csata reggelén katonáihoz intézett. Csak ennyiből állt: „Angolország minden katonájától elvárja, hogy kötelességét teljesítse." És az angol flotta megtette kötelességét! Martinyi sikereinek is az a titka, hogy ő tudta és mindenkor híven teljesítette kötelességét! 1868 szeptember 19-ikén hívták meg Nyíregyházára, az akkor még csak négyosztályú gimnázium előkészítő osztályának vezetésére. A 24 éves ifjúra nagy és terhes feladat várt. Az előkészítő osztályban az összes tantárgyakat ő tanította s e mellett a felső polgári fiúiskola szellemi vezetése — a gimnázium négy osztályában a rajznak tanítása -— és sátoros ünnepeken a magyar istentisztelet végzése is az ő vállára nehezült. S kapott ezért a testet-lelket fárasztó munkáért évi 600 frtot!... Azóta 36 év tűnt el; ebből Martinyi 19-et az iskola élén, az igazgatói díszes polcon töltött. E 36 év csaknem szakadatlan küzdelem, fáradság és roskasztó munka volt. Látta az iskola gyermekkorát; látta az ismeretlenség és nyomorúság földén töltött éveket; látta a hosszas és fárasztó küzdelemnek, az odaadó munkásságnak, a mindent megelevenítő idealizmusnak győzelmét a nemtörődömség, a rosszakarat és ellenségeskedés által támasztott akadályok fölött; látta miként szerzi meg az iskola lépésről-lépésre küzdve a lét föltételeit s látta, hogy bontja ki az ő dédelgetett kedvence szárnyait s hogyan emelkedik szédületes gyorsasággal egyre magasabbra és magasabbra, mig végre nemcsak felekezeti gimnáziumaink közt, hanem a hazai összes középiskolák közt is egyikévé lesz a legnépesebbeknek és legjobb hírűeknek. Igaza van, a mikor lemondó levelében működésére visszatekintve, ezt írja: „Nem én vagyok hivatva megítélni, hogy ez eléggé hosszú idő alatt miként és mennyiben teljesítettem kötelességemet, de a búcsú pillanatában mégis fölemelt fővel elmondhatom talán, hogy tanári, különösebben igazgató-tanári működésem egész ideje alatt igyekezetenmek, gondoskodásomnak állandó tárgyát és soha el nem tévesztett irányát képezte az, hogy főgimnáziumunknak mindennemű érdekét híven és becsülettel szolgáljam. Törekvésem volt a szívélyes jó viszonyt, egyetértést fentartani, ápolni közöttem és a főgimnázium érdemes felügyelője között, mindenekben respektálván azon jogkört, mely őt méltán megilleti. Tanártársaimmal való érintkezésben a szeretet, méltányosság, ildom és igazságosság vezetett. Sohasem jutott eszembe, hogy a jogkört, talán hatalmat, melyet a felettes hatóság reám ruházott, korlátlan tulajdonomnak tekintsem, melylyel vajmi könnyű dolog visszaélni; — nem, én ennek a jognak, hatalomnak csakis felelős kezelője igyekeztem lenni. Az egyetértés ápolása meg különösen szivemen feküdt. Hasonló szeretet, igazságosság vezérelt tanítványaimmal szemben is, a kiket istenfélelemre, szülőszeretetre, az elöljáróság és tanárok tiszteletére, becsületes munkára, 'lazaszeretetre serkenteni soha meg nem szűntem." A munkát azonban, melyért lelkesült, melyért élt, nem fejezhette be egészen. Olyanforma sors jutott neki, mint Mózesnek. Szolgálata alatt a gimnázium kétszer is lakást cserélt. 1872-ben egy akkor még impozánsnak tetsző épületet vett, 1886-ban pedig egészen új, modern épületet emelt az iskolai tanács, miután a költségeket részint a nagy közönség, részint az áldozatkész város segítségével előteremtette. Ámde 1886-ban még csak 227 volt a tanulók összes létszáma, mely évről-évre fokozatosan emelkedvén, ma már ennek kétszeresét is jóval meghaladja. A tanártestületnek már régóta táplált vágya, a meglevő épület kibővítése a tavaszszal valóra válik. Ezt szerette volna Martinyi hivatalában megérni. Az volt az óhajtása, hogy lássa a megnagyobbodott, az ifjúságnak s a gyűjteményeknek kényelmes otthont nyújtó díszes palotát, mely impozáns nagyságában, díszes fölszerelésével szokott protestáns szerénységgel ugyan, mindazáltal meggyőzőleg hirdesse az evangel, tanügy fejlettségét. Vágya nem teljesülhetett. Egészségi állapota a nyár folyamán annyira megrendült, hogy szeptember 4-ikén az iskolai évet sem tudta megnyitni s kénytelen volt magát elsőbb szabadságoltatni, majd nyugdíjaztatásáért folyamodni. Az örök bölcseségű Úr, ki mindnyájunk sorsát intézi, fölvezette őt a Nébó hegyére rámutatott eddigi hűséges sáfárkodásának gyönyörű eredményére, föllebbentette előtte a jövő fátyolát, megmutatta neki legutolsó álmainak, vágyainak tárgyát a megvalósulás pillanatában s kegyes, elismerő szavakkal adta tudtára a lelkiismeret szavában, hogy a hova állította, mindvégig hűségesnek mutatkozott; térjen pihenőre; éljen ezután a nyugalomnak s hosszabbítsa meg ez úton életének hátralevő idejét! Meghatók voltak Martinyinak lemondő levelében foglalt búcsúszavai, de megható volt a kormányzó-tanács bucsúzása is a nyugalomba térőtől. Dr. Meskó László körülbelül ezekkel a számtalan helyesléssel fogadott szavakkal méltatta Martinyi érdemeit: „ Kiváló erőtől veszünk búcsút, a ki 36 évi működése alatt úgy is mint nagytehetségű tanár, úgy is mint bölcs, tapintatos igazgató, minden téren, a hova a közbizalom állította, nagy sikereket ért el. Szerető atyja volt az ifjúságnak, igaz barátja kartársainak s méltó tagja annak a protestáns tanári gárdának, mely egy Vandrákot, Hazslinszkyt számlált tagjainak sorában. Kötelességeinek pontos teljesítésében