Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-13 / 3. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 37 hazafias és protestáns érzület vezérelte; az iskola felekezeti jogaiból semmit se engedett s az a jó viszony, mely közte és felettes hatóságai között iskolánkba lépésével nyert alapot, az idők folyamán át soha meg nem rendűit, inkább fokozódott. Ezt elmondhatja róla a vele érintkezésben volt autonom testületek valamennyi tagja. Ott volt iskolánk bölcsőjénél; látta, segítette, irányította fejlődését, haladását, virágzását s valóban egybeforrt vele, hiszen itt kezdte meg s itt fejezte be legszebb férfikorát magában foglaló tanári működését. Ennyi érdem előtt meg kell hajolnunk; ennyi érdem kell, hogy visszhangra találjon a főgimnázium kormányzó-tanácsának kebelében is. Méltó, hogy emléke és érdemei jegyzőkönyvileg megörökíttessenek." Martinyi József ma 60 esztendős. Örömmel látjuk, hogy a nyugalom már eddig is jót tett neki s reméljük, hogy rövid idő múlva egészen helyreállítja megrendült egészségét. És szeretjük hinni, hogy ha hivatalosan megszűnt is vezetőnk és kartársunk lenni: örömben és bánatban ezentúl is velünk egyiittérző jó barátunk marad. Szívből kívánjuk neki mindnyájan, hogy minél tovább az maradjon ! Adorján Ferenc. Nyíregyházáról írják, hogy a gimnáziumi ifjúság úgy a búcsúzó, mint az új igazgatót fáklyás-zenével tisztelte meg. Leffler Sámuelt, a ki az érdemes Martinyi örökébe lépett, benső örömmel üdvözöljük díszes helyén s bizton hiszszük, hogy mint theologiai műveltségű ember, a gondjára bízott intézetet az evangelikus egyház és szellem erős várai közt fogja megtartani. Új egyetemi tanár. A budapesti tudomány-egyetemen a magyar irodalom tanszékére, Gyulai Pál örökébe két tanárt neveztek ki: Kiedl Frigyest és Széchy Károlyt. Mind a kettő érdemes tudós s rászolgált erre a kitüntetésre. Széchy az evang. egyház tagja s művei közül több kisebb tanulmányon kívül fölemlítjük a költő Zrínyi Miklós életét, a mely öt kötetből áll. KÜLFÖLDI KRÓNIKA. * Egy érdekes bünbör. A hannoverai másodfokú büntető bíróság november 22-én három hónapi börtönbüntetéssel sújtotta a „Volkswille" c. sociáldemokrata lap szerkesztőjét, Westmeyer , azért, mert ez 1903 nov. 22-én, tehát a hannoveri ítéletnapot épen egy évvel megelőzőleg, lapjának egy „Galläpfel" c. tárca-csevegésében állítólag Krisztusról sértőleg nyilatkozott s így istenkáromlást követett volna el. Megjegyzendő, hogy az elsőfokú bíróság az incriminált tárcacikkben vád alá eső bűncselekményt nem talált s Westmeyer szerkesztőt fel is mentette. Hogy a dolgot megértsük, tudnunk kell, hogy a vád alapját képező tárcacikk tulajdonképen egy satyra akart lenni ama hírhedt königsbergi pör felett, a melynek folyamán több sociáldemokrata egyént sűlyos büntetéssel illettek azért, mert az orosz határon átcsempésztek több oly iratot, a melyek orosz szemmel nézve „lázítók" lehetnek ugyan, de nyugateurópai szemmel nézve egyáltalában nem. Hogy a königsbergi bíráskodást — a melyben Németország kétségkívül túlloyális volt Oroszországgal szemben — a satyra megvilágításába helyezve, nevetségessé tegye. Westmeyer egy költött pert ír le, a melyet az özvegy chinai császárné ő felsége „ismeretlen tartózkodású Luther Márton" ellen indított meg a königsbergi törvényszéknél, olyforma vádak alapján, a milyenekkel az orosz kormány a königsbergi perben érdekelt sociáldemokratákat vádolta, s előadása körébe vonta — céljának megfelelő formában — a Jézus Krisztus nevét is. Az a bizonyos Luther t. i. egy bizonyos palästinai Nazarethben született Jézusnak bizonyos „lázító" beszédeit lefordította és terjesztette, oly beszédeket, a melyek tele vannak a farizeusok és írástudók, s bennök az egyház mint állami intézmény ellen intézett legveszedelmesebb izgatásokkal. Már pedig tudvalevő, hogy ezt a Krisztust, mint nyilvánvaló néplázítót, törvényesen elítélték s ki is végezték — és ez a Luther Márton mégis nem átallja őt „Isten fiának" nevezni, ki egyenesen a mennyből szállott alá, s ez által őt a chinai császárral, mint a „menny fiával" hozni vérrokonságba, a mi a chinai császárral szemben a legnagyobb felségsértés. A mint e rövid tartalomból látjuk, a tárcacikk célja csakugyan nem a Krisztus megsértése s istenkáromlás — hanem az orosz nagyhatalmi gőg s az ennek szolgálatába szegődött német bíróság kicégérezése volt. így fogta fel a dolgot a tárgyalásra szakértő tanúképen meghívott két ev. lelkész, Dörries és Cappuzeau; viszont azonban a vádhatóság által meghivatni kért két más ev. lelkész, Greve és Crome, a tárcacikkben határozott istenkáromlást láttak s a bíróság ítéletére az ő véleményök volt döntő hatású. Tudni való, hogy a két utóbbi lelkész Hannoverben szigorú orthodoxiájáról nevezetes; a két előbbi viszont a „Christliche Welt" ev. társadalmi lap nemes értelemben vett liberális irányának a híve. E lapból merítjük tudósításunk anyagát is, és pedig első sorban magának Dörriesnek a nevezett lap dec. 29-iki 53. számában foglalt cikkéből, a melyből világosan kitűnik, hogy míg ő és társa az incriminált czikk tartalmát és tendentiáját nézték s ez alapon mondtak véleményt, a két orthodox szakértő tanú csupán a szavalcat nézte, a melyek magukra, a szöveg tartalmi összefüggésétől kiszakítva, de csak így, csakugyan sértők és megbotránkoztatok is. Ám ily kifejezések, a melyek Jézust mint „néplázítót", „árulót" stb. kicégérezik, magában az újszövetségben is megtalálhatók, a nélkül, hogy az újszövetség ezért istenkáromlással volna vádolható. Hozzájárul, hogy Westmeyer lapja fennállása óta egyházi és vallási kérdésekben mindig a legkorrektebb s legkifogástalanabb viseletet mutatta, úgy hogy már csak a szerkesztő személye is elegendő biztosíték a mellett (nem is tekintve az incriminált cikk egész irányát) hogy itt minden istenkáromlás eleve ki van zárva. Hát mi e perbe nem szólhatunk: bizonyos azonban, hogy még ha jogilag nem is konstatálható az incriminált cikkben az istenkáromlás, a jó izlés és a kegyelet szempontjából mindig kérdés marad, nem tanácsosabb-e ily dolgokban a Jézus nevét „hiába fel nem venni?" Bár viszont az is bizonyos, hogy a jó ízlés és a kegyeletes tapintat elleni mulasztás jogilag büntetendő cselekményt épen nem képez. Valóban igaza van Dörries-nek, a midőn aggodalmát fejezi ki a felett, hogy ily alapon akármely papot, bármikor perbe lehet fogni istenkáromlás miatt, ha prédikációjában azokat a kifejezéseket, a melyek Jézust gúnyolják, az újszövetségből felhasználja, nem, mintha maga gúnyolná vagy káromolná Jézust, de hogy Jézus ellenségeinek lelkületét a saját szavaikkal minél plasztikusabban szemléltesse. Kíváncsiak vagyunk, mit fog a „Christliche Welt" a német büntető törvénykönyv ama híres 166. §-áról írni, a melynek alapján Westmeyer elítéltetése történt s a mely a most jelzett aggodalomnak is alapját képezi. Az érdekes kérdésre még alkalmilag visszatérünk. * Még egy kis statisztika. Nemrég jelent meg Krose jezsuita tollából a „Konfessionsstatistik Deutschlands" c. igen érdekes könyv, a mely a XIX. századbeli