Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-13 / 3. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 35 adat, mert egy kis szókimondás, egy-egy őszintébb szó igen könnyen a vádlottak padjára juttathatta volna. Dicséretére legyen azonban mondva Roesslernek, feladatát oly fényesen oldotta meg védőbeszédével, hogy nemcsak a vádlottak voltak iránta nagy hálával, hanem az izgalom, harag és elkeseredés, melyet az ügyésznél és a biráknál is felidézett beszédével, szolgáltatják a bizonyságát annak, hogy fején találta a szöget a vád alaptalan, elégtelen és törvénytelen mivoltát bebizonyítva.

1 Más körülmények között, egy független, elfogulatlan és alkotmányos alapon álló bíróság a vádlottakat felmentette volna, sőt egyáltalában törvény elé sem idézhette volna. Az adott körülmények között azonban a vádlottak épp oly kevéssé kerülhették ki elítélésüket, mint a pozsonyi polgárok Nagyszombatban. Ezúttal is világos volt a cél: a törvényesség látszatával ártalmatlanokká tenni a lelkészeket, kényszeríteni őket hitük elhagyására, hivatalukról való lemondásra és számkivetésre. Tudták ezt nagyon jól a pozsonyi evang. polgárok. Egyebet azonban, mint önönmagukban sajnálni az elítélteket, nem tehettek minden részvétük és fájdalmuk mellett sem. Sokan közülök, midőn hallottak a lelkészek ellen emelt vádakról, összegyülekeztek a prímási palota előtt és várták a dolgok lefolyását. Közben Hoffkircher, a császári helyőrség parancsnoka, a helytartóság intézkedése következtében feloldatott azon kötelezettsége alól, hogy a vádlott lelkészeket a saját őrizete alatt tartsa. Sokan ezt úgy magyarázták, hogy készakarva adtak alkalmat a vádlottaknak a szökésre. Ezek azonban, ártatlanságuk tudatában el voltak szánva fenékig üríteni a keserűségek poharát és nem is gondoltak a szökésre. Sokkal nagyobb baj volt azonban, hogy éjjeli szállásuk nem lévén — október eleje volt mán akkor — az utcákon lettek volna kénytelenek az éjeket eltölteni. Ekkor lett köztudomású Szelepcsényi érsek intézkedése, melynél fogva megvan engedve a lelkészeknek egyes polgári házakba menni szállásra. Nem is kellett több a jámbor hitű Schrembsernének, a jómódú pozsonyi polgárnőnek, ki sok könyet hullatott már a szegény lelkészek szomorú sorsa miatt, azonnal küldte 12 éves fiát a lelkészekhez azon tiszteletteljes meghívással, hogy szívesen látja őket házánál vendégeiül. A selmeci és besztercebányai lelkészek és tanítók így Schrembserné házánál maradtak Pozsonyból való távozásukig. Burius János, Lepinius Jeremiás lelkészek és a korponai orgonista pedig a főtéren találkoztak özv. Eichingerné polgárnő leányával, a ki édesanyja nevében vendégeiül hívta meg őket a Mihály-utcában levő Segner-féle házba, a hol Hoffkircher hely őrségparancsnok is lakott. Burius és társai szívesen és hálával fogadták el a meghívást. Mikor a Fő-térről jövet a Mihály-utca szögleténél befordultak s Segnerféle ház irányában, a kanyarodónál két jezsuita állott novitiusok kíséretében; meglepetve, majdnem ijedten, de alig palástolható kárörömmel is mutogattak az őket 1 Roessler Farkas András védőbeszéde kivonatban Buriusnál, i. m. 25—29. o. tudomásul venni nem akaró lelkészekre ezen szóval: „Quid isti?" („Mit akarnak ezek?") Eichingerné és Schrembserné házához bőséggel özönlött egyéb evangelikus polgárok adománya. Legnagyobb jótétemény volt azonban a szegény lelkészekre nézve, hogy bold. Eichinger szép könyvtárát használhatták, addig is felejtve jelen nyomorúságukat. Buriusnak arra is volt ideje, hogy itt egy és más dolgot feljegyezzen. Az egyetlen jóleső emlék a sokat üldözött papok részéről tehát — a pozsonyi ev. polgárok vendégszeretete és Roessler védőbeszéde voltl Más polgárok, mint Liebergott János, nemcsak az elítélt lelkészeket sajnálják, hanem elhagyatott híveiket

1 is. Tanúi voltak a pozsonyiak azon látványnak is, a mikor 1673 október 4-én Szelepcsényi primás nevenapján, maga a primás oldala mellé ültetve kocsijában vitte Suhajda Máté evang. lelkészt, a ki áttért a katholikus vallásra és most a franciskánusok templomában sajátkezűleg nyújtotta neki — egy szín alatt — az úrvacsorát. Október 6-án, Magyarország e gyásznapján állította ki a pozsonyi kamara az . elítélt lelkészek számára az útleveleket; hogy ezek előmutatása mellett háborítlanul még egyszer hazamehessen mindenki híveihez és a családjához, 30 nap leforgása alatt pedig hagyja el hazáját. A számkivetésre kényszerítettek még fokozottabb mértékben voltak a vendégszerető pozsonyi evangélikusok figyelmének tárgyai. Özvegy Plankenauerné a legtöbbet ellátta útravalóval és mikor felvirradt október 7-ike, a száműzöttek Isten áldásáért könyörögtek azoknak, a kik a megpróbáltatás keserves napjaiban sem hagyták el őket, hanem könyörületes szívvel voltak hozzájuk, különösen megemlékezve Schrembserné, Eichingerné és Plankenauerné özvegyasszonyokról, végül Schirmer János Györgyről és családjáról, a kik külvárosi lakásukban szintén vendégeikül fogadtak néhány evang. lelkészt. Még ugyanez év december 1-én tanúi voltak a pozsonyiak annak, hogy német lovaskatonák egy trencsénmegyei evang. tót lelkészt kisértek Pozsonyba a tanítóval együtt. A bűne az volt, hogy miután a Trencsén városától két mértföldnyire fekvő község evang. templomát elfoglalták, a lelkész híveivel együtt az erdőben tartotta meg az evang. istentiszteletet. Csakhamar elárultatván azonban, Pozsonyba fogságba hurcolták. Holkircher, császári helyőrségi parancsnok azonban már december 4-én e szegény embereket ellátva eleséggel a város kapuja elé vitette azon meghagyással, menjenek, a hová akarnak. (Vége következik.) 1 „Gott keife den bedrängten, ihrer Geistlichen beraubten, evangelischen armen, sehr unschuldigen, geplagten Leuten

! Doch des Herrn Wille, der geschehe".

így kiált fel Liebergott naplójában. Lichner Pál i. m. 69. o.