Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-09-08 / 37. szám

358 1905 makkal illették, becsmérlő gúnynevekkel csúfolták, de e bántalmazások nem hogy lankasztották volna küzdő hevét és bátorságát, hanem még fokozták erélyét és kitartását. Midőn a hatalom látta, hogy igy erőt nem vehet rajta, a szilárd férfi jellemét árulás bűnével akarta beszennyezni. Összeesküvéssel gyanúsítván, a kassai várkapitány parancsára katonák támadták meg házát és börtönbe hurcolták, hol a fogságban sínylődő magyar uraknak (Szuhay Gáspárnak, Bónis Ferencnek, Fáy Lászlónak) Isten igéjével nyújtott vigasztalást és biztatást a keserves sors megadó elviselésére. De ellenei megirigyelték a rab urak örömét, melyet Czeglédi tanításaiban leltek és egy napon elhurcolták, egy nedves búzásboltba zárták s muskétásokkal őriztették. Az amúgy is gyenge szervezetű ember egészségét a börtönélet aláásta és súlyos betegségben szenvedett sokáig, míg hívei könyörgésére és felelőssége mellett a generális szabadon nem bocsátotta. Hanem csak rövid ideig örülhetett visszanyert szabadságának, mert új parancs jött, mely őt a pozsonyi vértörvényszék elé citálta. Félholtan tették szekérre s paptársai, a tanuló-ifjúság és hitsorsosai könyhullatása mellett, felesége kíséretében indult el végzetes útjára. Mikor a nagyszombati határba értek, eljöttnek érezvén halála percét, megindító búcsút vett hitvesétől. Meg-megtörő hangon mondja, hogy menynyire szeretett volna tovább élni, de ha az Úr így akarta, igaz keresztyén módon belenyugszik bölcs rendelésébe. Majd lelkére köti gyermekeit, kiknek sorsa aggasztja egyedül. Végül, utolsó óhaját küldi pályatársainak: Mondd az országnak lelkipásztorinak. Az hitről, az hitről mostan tanítsanak! A gyenge nyáj körül most forgolódjanak, Mert már a nyáj körül mások is forgódnak. Most rakjanak mirhát az tömjénezőben, Most legyenek forrók s buzgók könyörgésben: El ne veszszen egy is az Ür seregében — Mert számonként kérik őket jövendőben. Azután lezárja szemeit s csendesen elhúny, mártiromságot szenvedve hiteért s nemzeteért. Holtan viszik Pozsonyba, hol bírái, menekülni akarván az üldözésnek még látszatától is, szép temetést rendeztetnek számára hittestvéreivel. Mint az énekíró mondja: Nagy sok tiszteletes, idegen hercegek Vallásunkbéliek, noha más nyelvűek, A temetésére szomorúan gyűlnek, — Kit nagy zokogással föld gyomrába tésznek. Valódi címe: „A Jézus Krisztusnak hű tanúbizonyságának nagyhírű s nevű Czeglédi Istvánnak, a kassai keresztyén helvetica ecclésiának hűséges lelkipásztorának életbeii sok szenvedéséről, árestálásáról, Pozsonyba citálásáról és útjában, nagyszombati búzavetések között lett boldog kimúlásáról, és Pozsonyba tett tisztességes temetéséről Íratott Siralmas Versek." Valószínű, hogy énekelték is, mert a cím után oda van illesztve: „Ad notam: Miként Egyptusban egy pelikán-madár ..." Míg a „Papvilág" telve van durva célzásokkal és támadásokkal, „Czeglédi István halála" fájó sóhaj az üldözésokozta szenvedések, a nemzeti egyenetlenség és örökös visszavonás miatt. Végromlástól félti a hazát s e veszedelem forrását — a protestáns-kor jeremiádjainak utóhangjaként — a vallásos elfajulásban és türelmetlenségben keresi. A felekezeti villongás, két századon át, egymást teszi felelőssé az ország gyászos állapotáért. Pázmány a protestánsokat. Magyari István a katholicismus híveit vádolja. De a dogmatikus fejtegetés mögött mindig ott rejtőzködik a félő honfibánat, a mely minden percben az ország összeomlásától remeg és keserű szemrehányást szór a nemzetre veszélyes széthúzásáért, soha meg nem szűnő pártoskodásáért. Remegő hangon fordul a szerző (alkalmasint itt is valamelyik egyházi férfiú) az ének befejező soraiban a nemzet fiaihoz. Fel akarja nyitni szemeiket. Előbb rimánkodik, hogy térjenek magukhoz, béküljenek meg önmagukkal és ne ölje testvér a testvért. Hosszú idők bűneit jóvá lehetne még tenni s nyerne tán még egyszer kegyelmet ez a vesztébe siető nép. Majd megfenyegeti őket erős, kíméletlen szavakkal: Csudánál csudább ez, magyar, hogy még sem félsz, Te ellenségeddel mégis hogy tunyán élsz, Kőszikla sziveddel, hogy te még így sem birsz; Jajra hiv az Isten, magyar, hogy még sem sírsz ! Utolsó szükségben Istent hívja segítségül, hogy világosítsa meg a hazafiak elméjét, a mi neki nem sikerült. Majd az anyaszentegyház ügyét ajánlja oltalmába ellenségeivel szemben és könyörög, hogy mindenható erejével semmisítse meg hatalmukat. A szült fiat pedig ragadd fel mennyégben, Adj vasveszszöt annak királyi kezében, — Gonosz ellenségid hadd tördelje egyben, Miként a cserepet pozdorjára éppen. A megalázás és sanyargatás miatti keserv, Isten jóságába vetett remény, kegyes áhítat, lemondó megnyugvás az Űr akaratában jellemzik e „Siralmas Vers"-et és a protestáns üldözésre vonatkozó többi költői darabot. Rákóczi hadiparancsa. Méltóságos fejedelem felsövadászi Rákóczi Ferenc úr őnagysága az egész hadainak kiadott ediktuma. 1. Mivel hadakozásunknak föltett célja mindenek előtt az Isten dicsérete, kinek kegyelmes szent karja által Hazánknak fölszabadítását reméljük. Azért minden tisztjeink és vitézlő rendeinknek parancsoljuk, hogy napkelet és szálltakor réz és gyalogos dobokat megütvén, kiki a maga zászlója alá állván és az háromszori Jézus kiáltása után Istenünkhöz fohászkodjék. 2. Minek okáért minthogy Istenünk ellen való káromkodás adtával, teremtettével való szitkozódás ő szent Fölsége dicsérete ellen való vétek, valaki ilyeneket követ, tiszt vagy közrendű hadviselő, háromszor megpálcáztassék, negyedszer pedig lövöldöztessék. 3. Estvéli kiáltás után valaki táborunkban zajt indítani vagy lőni merészel, azonnal megfogattassék, első cselekedeteért megpálcáztassék zászlója alatt keményen, másodszor pedig minden kegyelem nélkül meglövöldöztessék. 4. Tilalmaztatik kemény pálcáztatás alatt az nappali lövöldözés, mindazon által a kinek elégséges oka volna hozzá, tudnia illik puskája megázott, vagy fegyverpróbálás által, maga annak előtte tizedesének, avagy följebb való tiszténél bejelentve magát, puskáját megmutassa és szabadsága lévén zászlója előtt az első tábori sorban legalább hatvan lépésnyire kimenjen és puskáját egyenesen az földnek szegezvén, kilője. 5. Minthogy a hadakozásnak szerencsés kimenetelét Isten után az jó rendtartástól is várhatjuk, vala-