Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-08-18 / 34. szám
335 EVANGEL lliUS ŐRÁLLÓ 1905 szerint: „A ki velem nincsen, ellenem van!" Ott, azon a helyen, a hová az igazság örök fejedelme utal minket, a kinek nemcsak könyei voltak szerencsétlen népe számára, de korbácsa is ennek vak vezérei, a képmutatók ellen ; nekünk nem a Hurbanokat, de a Haubner Mátékat kell követnünk. Magyar evangeliumi egyházunk sorsa a legszorosabban összeforrott kezdettől fogva nemzetünk sorsával. Mikor ez szabad volt, törvényeinek sértetlen birtokában : virult, gyarapodott egyházunk is, akadály nélkül fejtheté ki áldásos munkásságát, építheté Istennek országát; mikor azonban összetörték annak törvényeit, akkor emez előtt is megnyíltak a börtönök és a gályák. Fejérkomárom tehát nem illetéktelen módon tette intézkedését, nem is vitte bele a politikát, annál kevésbbé a pártpolitikát egyházunkba, — lemond ennek az elsőségnek annyira kiemelt dicsőségéről — csak kötelességét teljesíté egyházközségeivel és a nagy elődök nem dicstelen útjára lépett a nemzeti ügygyei szemben és ha magára maradna is egész egyházegyetemünkben, akkor is meg volna öntudata, mert Lutherünkkel szólva : másként nem tehetett! Komárom, 1905. évi augusztus hó 7-én. Jánossy Lajos, a fejérkomáromi egyházmegye esperese. Szerkesztői megjegyzés: Készséggel adtunk helyet FehérKomárom t. esperese e cikkének is. kijelentve egyúttal, hogy álláspontunk ez ügy megítélésében épen nem változott s hogy 32-ik számunkban kifejtett felfogásunkat e cikk által megcáfoltnak épen nem tekintjük Á mi a fehér-komáromi határozatot in concreto illeti, e tekintetben a vitát ezennel berekesztjük, a kérdés úgyis tárgyalás alá kerül a kerületen, a hol az egyúttal érdemleges elintézésben fog részesülni. Elvi szempontból azonban további megbeszélések számára is szívesen tért nyitunk. TÁRCA. A XVIII. század protestáns történelméből. (Befejezés.) Legfelső forum gyanánt a helytartótanács ítélt. Azonban a kir. tábla s a hétszemélyes törvényszék sem volt elfogulatlanabb. Hellenbach György báró ellen pert indítottak, a kir. tábla javára ítélt, azonban mivel a szentekre esküdni nem akart, az ítéletet 10 esztendeig nem hirdették ki. A gencsi elöljáróság 1736-ban két evangélikusra mért ítéletet a decretális eskü megtagadása miatt súlyosbított. 1743-ban Fáy Mihályt, Szathmári Király Ádámot és társaikat a kir. tábla az ellenök folyó perben hasonlóképen a szentekre való eskütétel megtagadásáért 50—50 forintra büntette. Mindez ellenkezett a Károly-féle rendelettel, mely szerint az igazságszolgáltatásban meg kell elégedni az egyszerű esküvel. Nyilvánvaló ebből, hogy a protestáns felek kedvét elakarták venni a jogorvoslás keresésétől. Ez adatok is bizonyítják, mennyire a valóságon alapszik az erdélyi ref. konzisztóriumi jegyzőkönyv egy megjegyzése: „Mit ér a törvény, ha adversariusak a bírák?" Á protestáns embernek személyes szabadsága merő káprázattá, illúzióvá vált. Nem védte semmi nemesi szabadalom. III. Károly uralmának vége felé, a második török háború alatt, a midőn hire járt, hogy Rákóczy József betörésre készül, puszta gyanúra összefogdosták s egy esztendőnél tovább nehéz fogságban tartották az erdélyi református egyház főembereit, Szigeti Gyulai István püspököt, Lázár Jánost, Rhédei Lászlót, Toroczkai Zsigmondot, Rhédei Ferencet, Tholdalaghi Mihályt, Bethlen Sámuelt s Borosnyai Zsigmond enyedi theol. tanárt. Lakásukat felkutatták, írásaikat felhányták a nélkül, hogy a legparányibb bűnjelre bukkantak volna. A vizsgálat semmi terhelő adatot reájuk kideríteni nem tudott s így a kormány ártatlanságuk elismerése mellett szabadon bocsátotta őket. A névtelen rágalmazó nevét azonban, hogy a bűnhődéstől megmentse, titokban tartották. A szenvedésért, gyanúsításért az állam az elégtétellel adós maradt. A feladó büntetlensége csak mások bátorítására szolgált. Az egykorú felfogás szerint a városok a protestáns egyház igazi fegyvertárai. Erőgyűjtésre minden vereség után oda húzódnak vissza. Ott vannak iskoláik, ott halmozódik fel vagyonuk a királyi kiválságlevelekkel erősített bástyák mögött. A német városok, Sopron, Pozsony, Modor, Bazin, a bányavárosok, igazi lutheránus fészkek; a kálvinista polgárság ereje pedig az alföldi magyar városokban, Debrecenben, Szatmárt, Miskolcon, Kecskeméten gyűl össze. A róm. kath. egyház és a vele szövetkezett királyság a városokban is megkezdi harcát a Protestantismus ellen. Nagy-Szombat, Buda és Pest tanácsa biztatás nélkül is egyre-másra szorítja protestáns lakosait. Az első tisztán papi város, a másik kettő új telepítvény, mely örömest s némileg kényszerűségből jár a hatalom kedvében. Nagy-Szombat 1714 óta protestánst nem fogad be polgárnak ; a még élő lutheránus polgárok 1727-ben csak azt a kegyet kérik, hogy fiaikat vegyék ki a határozat ereje alól. A helytartótanács a város pártjára áll, mert akatholikus emberek hatása csak káros lehet a papnevelőben tanuló ifjúságra. A király szeretne a folyamodványra kedvező választ adni, de a primás és nádor ellene van. A dolog vége az, hogy a helytartótanácstól újabb jelentést kér, vagyis a folyamodvány elintézetlen marad. III. Károly ez esetben sem oldotta meg a kérdést, hanem megkerülte. Pest városa ugyanezen időtájban, noha még alig volt harmadfélezer lakosa s ráfért volna a gyarapodás, nem engedi meg, hogy területén protestáns embernek háza legyen. Inkább kifizették jó pénzen az örököst, csakhogy szándékukhoz hívek maradhassanak s szabályzatukon a kivétel rést ne üssön. A polgárság derékrészét alkotó kézművesek a felvidéki j városokban s Erdélyben protestánsok voltak ; céheik az evangelikus hitnek erős támaszai. A kormány rendeletéből az arány rövid időn megfordul. Katholikust nemcsak be kell fogadni a céhbe, de utóbb az az elv válik gyakorlattá, hogy protestánst csak katholikus hiányában szabad befogadni. A vezetés egészen pápista kézbe került. Léván a protestánsokat kizárták a céhekből, Pápán a földesúr kihirdettette, hogy protestáns mesterembertől vásárolni nem szabad. Néha azonban a két protestáns felekezet is elfogult és féltékeny volt egymás iránt. Hódmező-Vásárhelyen a reformátusok és a katholikusok összefogtak a céhekbe bekérezkedő evangélikusokkal szemben. A Károly-féle rendelet a céheket a katholikus ünnepek megtartására s a misén, processzión, főkép az úrnapi istentiszteleten való részvételre kötelezte, a mi a protestáns önérzet legmélyebb megbántását jelenti. Nyilvánvaló, hogy ez az intézkedés vallási tekintetben egyenes hihívása a protestáns léleknek, dacra ingerlés; gazdasági tekintetben pedig ugyanazt célozza, mint a birtokszerzés megszorítása; nehezebbé akarja tenni reájuk nézve a megélhetést, csakhogy itt az ipari munkát köti privilégiumhoz. A vonakodókat keményen megbüntették, 6—12 forintra. A körmöci tanács 6 font viaszgyertyát vett a körmenetről hiányzó céhtagokon. Ezt az összeget utóbb a helytartótanács leszállította. Idővel a bírság a sűrű ismétlődés következtében a közfelfogás szerint váltságösszeggé alakult át; megbélyegző ereje eltörlődött, úgy tekintették, mint az adó egy nemét, mely csak a protestáns iparost terheli. így a városban is két rendre
