Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-08-18 / 34. szám

1905 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 333 az evangeliumi világnézettel ellentétes tanokat hirdet, melyek megmérgezik az ifjú lelkét s elidegenítik őt az egyháztól: mert azt hiszem, ily ítélettel felette nagy igazságtalanságot követnék el e tanári testület ellen. Sőt merem állítani, hogy a hol az iskola és az egyház között összeütközés van, ott gyakrabban utóbbi a hibás, a mely a tudományos kutatás és haladás eredményeitől dogmatikai elfogultságból idegenkedik, a helyett, hogy azokat az evangelium lelkével megtöltené s kimutatná, hogy az igazi tudomány és az igazi keresztyén világnézet között összeütközés soha sem lehet! . . . Hanem hagyjuk most e témát, a mely méltó arra, hogy magában egy vezércikksorozat tárgyát képezze. Talán majd rátérünk még valamikor erre is. Ám ha — nézetem szerint Hollerung esperes itt az okok kutatásánál túl ment a jogos határon, még végzetesebb s consequentiáiban terhesebb félreértést árúi el akkor, a midőn az ő ideális szempontjából nézett s általam is feltétlenül helyeselt és vallott lelkészhiány okát a theol. intézetekre hárítja, a melyeknek — bár elég szelíd és diplomatikusan tapintatos formában — azt veti a szemükre, hogy sok bennök az elmélet, kevés a gyakorlat... Hát én igazán szeretném már egyszer azt a nagy theol. oktatásügyi lángészt látni, a ki úgy megtudná formálni ezt a mai lelkészképzést, hogy az ifjúság abból teljesen kész gyakorlati tudással kerüljön ki. Hiszen, mint fentebb ráutaltam, a theol. intézeteken minden elmélet ám, még az ú. n. gyakorlati theologia is. Vagyis, hogy világosabban fejezzem ki magamat, a gyakorlati theologiánál sem az a tancél, hogy gyakorlatot tanuljanak, hogy bizonyos egyházi functiók elvégzésébe mintegy mechanice begyakoroltassanak: hanem igenis a tancél az, hogy megtanulják az egyházi gyakorlat elméletét, vagyis, hogy megismerkedjenek az egyes egyházi cselekvények elvével, lényegével, céljával, bibliai, történi s dogmatikai alapjaival, egyszóval, hogy minden cselekvényöknek megismerjék a lelkét s ne legyenek annak puszta samanisztikus végrehajtói. A mely ifjú a kellő tudományos exegetikai, történeti és rendszeres theologiai előkésziiltség mellett még a gyakorlati theologiából is ily módon van előkészítve: azt én nem féltem az élettől, sem attól az életet! Nem, nem a theologiákban, sem a theologiai oktatásban van a hiba oka : hanem valami másban, a mire kötelességünk nyíltan és őszintén rámutatni. S e más, ez igazi ok az, hogy magunk lelkészek nem vettük eddig komolyan a dolgot, panaszkodunk, sopánkodunk, tapogatódzunk is a sötétben, de tenni nem tudunk, még csak komolyan sem foglalkozunk a kérdéssel. Pedig igaza van abban is Hollerung esperes úrnak, hogy első sorban „a lelkészi karnak kötelessége a lelkészhiány elhárításáról gondoskodni", mit én a magam részéről még azzal pótolok, hogy: de ehhez az általa ajánlott mód és eljárás magában még Jnem elegendő, ahhoz kell még más egyéb is... Rámutatok nyomban. Előbb azonban nézzük csak, mi történik most. Ha valamely ifjú elvégezte a theologiát? A „legfüggetlenebb" emberré lesz, mint boldogult Székács József superintendens egykor mondotta, mert „immár a jó Isten közvetlen gondviselése alá kerül". Szerencsés ifjú, a kit e gondviselés egyik-másik püspök vagy esperes oldalára szólít, mert ott (bárha a burokratismus, sajna, itt is mindinkább felülkerül, úgy hogy püspökeink irodái valóságos miniszteri közvetítő postahivatalokká lényegülnek át) jó iskolába kerül. A kerület vagy esperesség centrumában megismerkedik, szakavatott vezetés mellett, a lelkipásztor administrativ, liturgikus belmissiói és társadalmi munkájával; s ha kimegy majd az életbe: mint önálló lelkész, gazdag tapasztalatokon okulva fog hivatása végzéséhez. Ám a többivel mi történik? Várja, mint a hajadon leány a jó szerencsét. Egyszerre jön a pecsétes levél, vagy a lapokban a pályázat. N. lelkész káplánt keres. Ki ez az N. lelkész? Egy 70—80 éves szegény, elaggott beteg, a kinek sürgősen kell segítség . . . Vagy egy szerencsés ifjú' lelkész, kit sorsa egy nagy egyházba vezetett és lelkipásztori munkáját azon kezdi, hogy — mert jövedelméből telik — hát káplánt keres. Ifjú vállai már nem bírják a munkát. Tudok más nagyon szomorú eseteket is, a melyek itt vagy ott káplán sürgős beállítását teszik szükségessé: de ezekről gyöngédségből nem szólok . . . Már most a mi ifjúnk el megy káplánnak X. városba Y. ifjú lelkészhez, a ki maga is még a gyakorlatban újonc; vagy Z. faluba V. lelkészhez, a ki maga tehetetlenül fekszik betegágyán, tehát a hol ifjúnk teljesen magára van hagyatva a praxis dolgában; vagy S. helységbe Q. lelkészhez, ki csak névleg ÄZJ S 3j kit gyakorlati szempontból követni a jó káplánnak épen nem volna tanácsos. Ezek mind tények, ezekre, ha tetszik, a concrét példák sorát tudom felhozni. Kérdem már most: jól van ez így? Bizonynyal nem! S kérdem tovább: ki felelős ezért? A theologiák talán? Bizonyára nem; hanem igen is felelős az egész lelkészi kar, a mely ez állapotba belenyugszik. Felelősek első sorban a főhatóságok, a melyeknek kezében a hatalom és erő: e bajon segíteni. Igaz ugyan, hogy tapasztalunk bizonyos törekvéseket, a melyek a bajon segíteni iparkodnak: ilyen volt példáúl az a szomorú emlékű s végelgyengülésben szép csendesen kimúlt ú. n. „theologiai rendszer" (no én ugyan nem szeretném e kísérletért a történelem előtt a felelősséget viselni); ilyen főleg a seminariumoknak sokfelől hangoztatott s igen sokfelé rokonszenves eszméje, a melyek arra volnának hivatva, hogy mintegy átmenetet képezzenek az iskola és az élet között s átvezessenek az elméletből a gyakorlatba . . . Hát ez már valami. Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy — mert felteszem, hogy itt nem amolyan r. kath. stilusban gondolt dioecezalis klerikus seminariuniról, hanem egy evangeliomi szellemű gyakorló iskoláról van szó — vájjon ezen ú. n. seminariumban hogyan fogják ezt a nagy feladatot megoldani? Avagy nem evidens-e, hogy ha könyvekből tanítják ott is az ifjúságot, akkor megint csak az elméletnél maradtak; ha pedig elkezdik a különféle gyakorlatoknak végzését, tág kaput nyitnak a methodismusnak, a szent cselekmények profanizálásának, a farizeistikus ceremonialismusnak? Ha pedig valaki azzal érvel ellenem, hogy hiszen Németországban is vannak ilyen seminariumok (pl. a wittembergi) s ha ottan jók, miért ne volnának nálunk is azok? hát erre azt felelem: jól van, édes atyámfia, eredj el Wittembergbe, nézd meg ott azt a seminariumot, aztán valósítsd meg itt is; ámde légy meggyőződve, hogy az valami egészen más, mint a milyenről te most álmodozol... Ilyen seminariumot magam is igen szívesen látnék hazai ev. egyházunkban is; de olyantól, a milyenről nálunk a legtöbben álmodoznak, a jó Isten mentsen meg bennünket. Hangsúlyozom, hogy a midőn ezeket nyíltan elmondom, nem akarok senki ellen vádaskodni, hiszen tudom jól, hogy mindenkit a legjobb szándék vezeti : csak constatálom a tényt, hogy eddig a kérdés megoldásában nem haladtunk a helyes úton, hogy nem is ragadtuk meg azt olyan energiával mint az megérdemelte sőt követelte volna. Pedig újból hangoztatom, hogy a kérdés kulcsa első sorban is a lelkészi kar kezében van