Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-06-23 / 26. szám

260 legkegyetlenebb zsarnokság. Az egyik igát összetörte, hogy a másik alá hajtsa a népeket. De gyakran a vallásszabadság, hitszabadság, lelkiismereti szabadság is vagy csak hangzatos frázis, vagy pedig ferdén értelmezett üres fogalom. Ha úgy értjük, hogy kiki hihet, vagy nem hihet az ő tetszése szerint, az teljesen mindegy; legyen lelkiismeretes, vagykevésbbé lelkiismeretes, vagy teljesen lelkiismeretlen, mi azt nem kutatjuk, ezért senkit se háborgatunk: az ily semlegesség a politikai és állami szempontból helyén valónak, sőt szükségesnek ismerhető el; de vallási, lelkiismereti szempontból sehogy sem. Sőt az általános emberszeretet szempontjából sem. Ha tudom, hogy a hit által üdvözül az ember, ha tapasztaltam a Jézus Krisztusban való hitnek üdvözítő erejét; ha viszont látom, hogy sokan nyomorúságukban vigasztalás nélkül szűkölködnek, a kik a hitben vígasztalásukat, szabadulásukat szintén fellelhetnék, nem nézhetem közönyösen az ő nyomorúságukat, ha ugyan a szeretet egy szikrája él szívemben . . . Nálunk, kik magunkat evang. keresztyéneknek valljuk — különösen gyakori a prot. hitszabadság hangoztatásával való visszaélés. Más helyen volt alkalmam észrevételt tenni, hogy a hit szabadsága nem egyértelmű a hitetlenség szabadságával. A hit alatt pedig ev. egyházunkkal lelkünk, lelkiismeretünk, szívünk megkötöttségét értjük az Isten igéjében a Jézus Krisztus evangyéliomában, a Jézus Krisztusban, a ki maga az üdvösségre vezető út, az igazság és az élet. A ki bennünket életével, szenvedésével, halálával megváltott a bűntől és a haláltól, az lehet egyedül a mi szabadítónk. Valódi szabadságra nem juthatunk, ha nem ő általa. Az egyház iránti közönyösség miatt általános a panasz. Magunk mondjuk, hogy a sok templombajárás meg nem üdvözít. Csodálkozzunk-e azon, ha a hivek nem igen aggságoskodnak, hogy az istenitiszteletet el ne mulaszszák ? Magunk hirdetjük, hogy a sok imádság elmondása még nem nyitja meg számunkra a mennynek kapuját. Csodálkozzunk-e azon, ha a hivek mindjobban elhagyják az apáktól-anyáktól öröklött áldott szokást? A szabadságra megérve még nincsenek. Éles fegyvert adtunk kezükbe, a melylyel önmagukat sebzik. Az egyes tagnak sebje pedig — lehetetlen, hogy az egész testnek ne fájjon. Gyakran megfelejtkezünk arról, hogy mind e mai napig „a törvény a Krisztushoz vezérlő mester, hogy hit által üdvözöljünk". (Gal. 3, 24.) A hitnek szabadságára is nevelni kell, nemcsak a tanuló gyermekeket, de a tanulatlan népet is; és pedig nemcsak az úgynevezett „köznépet", hanem a vallási dolgokban gyakran bámulatosan járatlan „növelteket" is. E tekintetben igen sokat tanulhatnánk a római egyháztól! De e mellett ne felejtkezzünk meg önnönmagunkról sem; hogy az olyan fabálvány-útmutatókhoz ne legyünk hasonlók, a melyek másoknak megmutatják ugyan az útirányt, melyben haladniok kell, de maguk helyükben megmaradva, a célhoz közelebb nem juthatnak. A Nóé bárkáján sok ács dolgozhatott. Mind abban voltak munkások, hogy sokan menekülhessenek a közelgő veszedelem elől. Meg is menekült sok mindenféle állat; emberek is, de csak nyolcan. Azok az ácsok pedig mind a többi emberekkel együtt a vízözön hullámaiba belevesztek. Számukra nem volt szabadítás. Legyünk mi is ácsok ; de ne amaz ácsokhoz hasonlók. „Ha a Fiú megszabadít titeket, bizonynyal szabadosok lesztek". Stettner Gyula. SZEMLE. Ostort kérünk - Uram! A bányakerületi piispökválasztás élénken foglalkoztatja egyházunk köreit. Egyik minapi számában az Őrálló kötelességszerűen megbélyegezte az egyik pártnak azon egyháziatlan és ízléstelen eljárását, a melylyel jelöltjét a gyülekezetekre erőlteti A bizalomnak ugyanis szabadon, minden fajta befolyás nélkül kell nyilatkoznia. Azt hittük, szavunknak lesz talán annyi hatása, hogy a botlás balgatag elkövetői elszégyenlik magukat s a választás tisztán végbe mehet. Csalódtunk s fájdalommal látjuk, hogy a választási mozgalom mindinkább letér az egyháziasság, méltóság és becsület ösvényéről. A kiáltványok bölcs erélyes, elszánt, éber, javakorú püspököt keresnek, a keresztyén papi jellem, élő hit, pásztori hűség, krisztusi lelkület úgy látszik mellékes. A választás bizonyos körök hibájából hatalmi törekvéssé fajult s a jobb érzésűek megbotránkozva nézik hullámvetését. Olvastunk körlevelet, mely sajtó és író megnevezése nélkül az összes számbavehető jelölteken végig gázol, hogy az egyedüli, gondviselésszerű legméltóbbnak, Veres Józsefnek lábaihoz tegye a pálmát. Sőt ez sem elég. Meghurcolja a kerület volt érdemes püspökeit, Szeberényit és Sárkányt is. Valójában Veres Józsefre is sértő ez a mód. Igazi férfi nem tűri el az olyan magasztalást, mely más érdemesek kisebbítésével jár s furcsa „kiemelkedő" nagyság és érdem minek kitüntetése kedvéért tíz más érdemes embert el kell a szemhatártól távolítani. Az egész eljárás emlékeztet az egyszeri falura, a hol tornyot építettek a hívek, de mivel erejök nem bírta magasra, ledöntötték az összes kéményeket, kivágták a gyümölcsfákat, hogy a torony kilássélc a faluból. Petrovits, Lauko, Szeberényi, Beloliorszky, Scholtz sorban kijelentették, hogy ilyen egyháziatlan harcban részt venni nem kívánnak s visszalépésük folytán az egyházias elemek Bachát körül csoportosultak. Ismételjük, a választás teljesen szabad és Veres Józsefre, ha bizalma van benne, teljes joggal ép úgy szavazhat egy gyülekezet, mint bárki másra. Szavazatáért jogi felelősséggel senki sem tartozik. Legföljebb erkölcsi felelősséggel — a történelem ítélőszéke előtt, mely a szerint sújt le avagy emel föl, a hogy egyházunk jövőjét fontolóra vettük vagy elhanyagoltuk. Azonban újólag meg kell bélyegeznünk azt a módot, a hogyan Veres Józsefet túlbuzgó névtelen hívei ajánlgatják. Nem tudjuk elhinni, lioyy ebben Veres Józsefnek része legyen, a mint hogy nem bírunk elképzelni oly mélyre siilyedt evang. papot, a ki saját tömjénezésére versenytársai kisebbítésére csak rövid egy mondatot is tudna fogalmazni. Ámde hol késik akkor nyilatkozata, a melylyel ezt az egyházunkat megfertőztető eljárást elítéli és visszautasítja? Hogyan bízzunk püspöki tisztaságában, egyházias papi jellemében, igazságszeretetében, pásztori lelkében, ha az ilyen választási eszközöket, a melyek miatt egyházunk ország csúfjává lett, megengedi, papés esperestársi meghurcolását elnézi, sőt állliatatos hallyatasával mintha helyeselné ? Oda jutottunk, hogy sem önbecsülés nincs egyházunkban, sem társainkat nem becsüljük meg. Ha elvétve akad, töviskoronát visel. A szenvedély annyi port s szemetet kavart fel, hogy már egyházunk szeplőtelen nevét sem hagyhatjuk örökül utódainkra. Imádkoznunk kell a nagy Tisztító eljöveteléért, jöjjön közénk dorgáló ostorával, tisztítsa meg házát a latroktól, a kik a szent hely tisztasága ellen vétettek. Naiv lélekkel azt hittük, hogy az Úr pitvarába csak oldott saruval, minden földi érzéstől menten lehet belépni, hogy az Úr szolgálatának ábécéje az önmegtadás. E hitünkre im rácáfol