Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-06-23 / 26. szám
1905 EVANGEL IKUS ŐRÁLLÓ 261 az élet. Annyira elszakadtunk Krisztustól, hogy a ki csak némiképen is j ragaszkodik ez elvhez, már gúny és szidalom méltatlan sorsa várja. Míg e sorokat írjuk, kezünkbe akadt az Egyetértés június 20-iki száma, a mely szerint „az összes jelöltek között magasan kitűnik Veres József esperes, a ki önálló gondolkodású, független stb. Eddig a református és az evangelikus püspökök csak uszályhordozói voltak s az osztrák ' érdeket szolgáló kormányok mindig kiválasztották az esperesek közül azt az embert, a ki leginkább puhítható és vezethető volt. íme egyszerű sorsú, de fenséges jellemű püspökeink sora, hogy merül homályba az eljövendő nagyság előtt. Hű Kerinan Dániel, a ki egy évtizednyi börtöni légtől meg nem törtél, nemes Fábrink, a ki hitedért üldözött voltál, feledhetetlen nagy Haubnerünk, a ki Kufstein bilincsét viselted a magyar szabadságért, haló porában is áldott Pákh Mihályunk, Mádaynk, Székácsunk, — ti egytől-egyig törpe lelkek, rabszolga jellemek voltatok. íme, így csúfolja meg multunk örök dicsőségét a hatalomra éhes szenvedély. TÁRCA. A XVIII. század protestáns történelméből.* Az elnyomás. A megelőző fejezetben a protestáns egyházak közjogi helyzetét rajzoltuk. Láttuk, hogy teljesen, garanciák nélkül ki vannak szolgáltatva a hatalom mindenkori birtokosának. Tisztára kényök szerint, felelősség és a számadás kötelessége, sőt lehetősége nélkül bánnak velők országgyűlések, királyok és hatóságok. Ennek a helyzetnek ridegségét, kétségbe taszító voltát nagyon kevéssé enyhíti az uralkodók, hatalomkezelők egyénisége, emberibb érzése. Sőt elmondhatni, hogy az intézmények ellenséges irányzata és üldöző ereje az intézmények élén álló emberek lelketlensége és gyűlölete révén válik a protestantismus csapásává és keresztjévé. Az elnyomás fészke, az üldöző szenvedély fáradhatatlan, örökös élesztgetője, táplálója a római katholikus papság, legfőkép a püspöki kar. Annak kebelében vannak Luther és Kálvin szellemi örökének legengesztelhetetlenebb gyűlölői. Programmjuk a teljes kiirtás, mert már egyetlen eretnek palánta is megfertőzteti az anyaszentegyházat. A protestánsok ellen nem csupán szellemi fegyverekkel, az iskola és irodalom térítő hatalmával támadnak, hanem az anyagi hatalom zaklatásaival is. Minden rést felhasználnak, a melyen hozzájuk férhetnek, csak hogy árthassanak. Politikai, magánjogi, gazdasági téren, sőt a legszentebb családi életben is jelentkezik az elnyomó hatalom. A római katholikus főpapság tulajdonképen csak XVII. századbeli elődeinek politikáját folytatja, ép oly kíméletlenül, de valamivel nagyobb sikerrel. Mint a katholicisnms hatalmas, a nemzeti egyéniségek érvényesülését kizáró vagy legalább megnehezítő, nemzetközi jellemű rendszerének láncszemei és szolgái, teljesen elvesztik a nemzeti célokat szemök elől. Habozás nélkül rálépnek a nemzetgyengítés útjára, ha egyházuk érdeke ezt kívánja tőlök. A magyar történelemnek vannak nagy és érdemes hazafi főpapjai, de akkor az egyház és nemzet érdeke megfért egy meder* Mutató a Zsilinszky Mihály szerkesztésében s az Athenaeum kiadásában megjelenő Képes Magyar Prot. Egyháztörténetből. E részt Kovács Sándor írta. A mutatványból a jegyzeteket kihagytuk. ben. Mihelyt különváltak vagy esetleg ellenkeztek egymással, a római katholikus papság szellemi és anyagi ereje elveszett a nemzeti munkára és törekvésekre nézve. Találóan jellemzi rendjöket Grünwald Béla: „Helyzete tragikus volt. Midőn híven és buzgón teljesítette kötelességét az egyház iránt, mély sebeket kellett ütnie a nemzeten". Szembeszökő példá erre az, hogy az egyház világuralmát szolgálva a protestáns magyarok üldözésével a magyar faj életgyökereit sértette meg. A XVIII. század üldözései azonban nem csupán ez egy forrásból fakadtak. Magyarországon ez a kor a rendi szellemnek, az osztályérdek uralmának utolsó aranyideje. Szembenáll és harcol ugyanekkor is a királysággal, s több téren, nevezetesen az országkormányzat, diplomácia, hadügy, pénzügyek dolgában, a melyek az állami élet legfőbb feltételei, súlyos, helyrehozhatatlan vereségeket szenved, de társadalmi, gazdasági kiváltságait még az uralkodók is védik. A rendi világnak éltető eleme az elkülönülés. Ott rendszerint nincsen egységes nemzet, hanem érdekszövetkezetekké csontosodott osztályok. Két főcsoport első pillantásra szembeötlik: az egyik oldalon állanak a kiváltságok birtokosai, az elnyomók és kizsákmányolók, a másik oldalon a szolgák, elnyomottak, kizsákmányoltak, akik amazokat szolgálják verítékökkel, vagyonukkal, életökkel. A minden nemzettagnak egyforma igazsággal mérő állam eszméje még ekkor idegen s mivel világfelfogásukba egyáltalán bele nem illik, szánni való hóbort szemökben. Azonban a kiváltságos osztály is kisebb, hatalomra, vagyonra egyenlőtlen rendekre szakad, a melyek féltékeny szemmel s irigyen nézik egymás gyarapodását. A rendiség uralmával együtt jár az egyenlőtlenség fentartása, sőt fokozása; a kiváltságok szaporítása és a kiváltságoltak számának csökkentése. Annál becsesebb a kiváltság, minél kevesebb ember részesül benne s annál biztosabb a kiváltságosak helyzete, jövője, mennél nagyobb a nekik szolgáló, jogtalan tömeg. A rendi szellem, ha még van benne életerő, mindig új kiváltságok alapítására törekszik s minden törvénybe iktatott kiváltság egy sereg embert foszt meg valamely jogtól, a melynek előbb birtokában volt. A XVIII. század a meglevő rendi korlátok közé újat iktatott be, t. i. a valláshoz kötött kiváltságot. A protestáns ember vallása miatt nem részesülhetett a közhatalomban, nem élvezte az államnak, a törvényeknek akkora védelmét; szóval akár mint nemes, akár mint polgár nem bírta valósággal rendjének összes jogait. A rendi szellem erősségéül szolgált, hogy ez időkben a leggazdagabb püspökségeket magyar főúri dinasztiák sarjai töltik be, a kik ennek az áramlatnak az erejét kétszerte jobban érzik és több érdekszálnál fogva szolgálják. Az esztergomi érseki széken találunk két Esterházyt (Imrét és Józsefet), egy Csákyt, egy Barkóczyt, Kalocsán egy Csákyt, két Patasitsot, Egerben egy Erdődyt, egy Esterházyt, Erdélyben egy Batthyányi, Győrött egy Zichyt, Pécsett egy Berényit, a kik családjuk hagyományait őrizték és törekvéseit szolgálták egyházi hivatalukban. A hogy ismerjük őket, a nagyobb rész nem volt köztiszteletet érdemlő papi jellem ; nem rátermettségök, lelki kiválóságuk, egyházias érzületük juttatta őket díszas állásukba, hanem első sorban az előkelő származás és az udvari kegy. Kinevezésökkel a király egy-egy magyar családot kötelezett le atyafiságával együtt dinasztiájának és politikájának. Értékökről Mária Terézia, az egyházán szeretettel csüggő királynő, becsmérlő hangon nyilatkozik. Barkóczy prímásnak egyszer a szemébe mondta, hogy megbánta kinevezését. Pálffy kancellár meg azt mondta róla, hogy „minden használatra alkalmatlan eszközzé vált Felséged előtt a nemzetnél és a nemzet előtt Felségednél". Egy másik
