Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-06-16 / 25. szám

254 EVANGELlliUS ŐRÁLLÓ 1905 adja meg. De ez csak eredeti termékekre alkalmazható; fordításokra azonban nem, mert azok szellemét, a beléjük lehelt érzelmeket a fordító meg nem változtathatja, sőt egyenesen kötelessége teljes épségben visszaadni. Tehát a kedvezőtlen ítélet vonatkozhatik Marót énekeire és imáira, de zsoltáraira semmiesetre sem. Különben is ezek annyi szépséggel vannak franciába átültetve, hogy velük egyetlen más nyelvű fordítás sem versenyezhet. Marót halála után de Béze Tivadar, Kálvin genfi utóda folytatta és fejezte be a zsoltárok fordítását, melyeket Goudimel Kolos dallammal látott el és az így kiadott gyűjteményt a francia kálvinisták 1565-ben hivatalosan zsoltárkönyvül fogadták el. A kalvinismus Luther egyházát Németországban is megbontotta és a nyugati széleken, Svájc és Franciaország határain, erős református gyülekezetek alakultak. Pfalzban és Hessenben, a német kálvinisták főfészkében, a lutheranismustól való elszakadást azzal is dokumentálni igyekeztek, hogy templomi énekeik közül kihagyták a wittenbergi reformátor dicséreteit s helyettük a zsoltárokat vezették be és sokáig csak azokat is tűrték meg. Mindez francia befolyás alatt, Marót és de Béze zsoltárainak hatása következtében történt. Az első, a ki Marót zsoltárait németre fordította: Schede Pál, írói nevén Melissus. 1539-ben született Melrichstattban és 1602-ben halt meg Heidelbergben. A XVI. század legkiválóbb költője volt s ebbeli érdemeinek jutalmául Ferdinánd császár költővé koszorúztatta, majd nemességgel ruházta fel. 0 dolgozott át 1572-ben ötven zsoltárt „Die Psalmen Davids in Teutische gesangreymen nach Französischer melodien uont sylben art" cím alatt, nagyrészt tercinákban. Egy esztendő múlva Lobwasser Ambrus königsbergi jogtanár írta át németre a francia zsoltárokat. A kötet címe : „Die Psalter des königl. Propheten Davids", 1573. Döcögős nyelvű, itt-ott homályos tartalmú fordítás és a mellett, hogy Lobwasser nem kálvinista, hanem lutheránus volt, mégis ezt fogadták el hivatalos zsoltárszövegül. Erre nézve talán az lehetett legfőbb indok, hogy fordítását szigorúan a népszerű és már közismertté vált francia dallamokra alkalmazta. Ezt a munkát használta Szenei Molnár Albert magyar zsoltárai szerzésénél és eredetijét úgy tartalmi tökéletességre, mint külső szépségekre határozottan felülmúlja. Hányatásai idején, 1601-ben Frankfurtba került, hol Sauer János könyvnyomtatójában corrector lett. Itt a francia templomokban nagy lelki gyönyörűséggel hallgatta Dávid zsoltárait és azoknak Goudimel által készített művészi melódiáját. Már ekkor megfogamzott benne az a gondolat, hogy a magyar hittestvéreknek ezt lelki táplálékul kellene nyújtani. 1602-ben a heidelbergi egyetemre kerülvén, megismerkedik a zsoltárok német szövegével és megtanulja dallamaikat is. Most már elhatározza magát végkép arra a munkára, a mi még Frankfurtban csak mint sejtelem és vágy élt lelkében. Hozzáfog és Lobwasser gyűjteményének 1594-iki kiadása szerint, némi habozás és kísérletezés után, 1606 március 9-től május 24-ig lefordít száz zsoltárt, szeptember 1-től 23-ig a többi ötvenet és ezeket mintegy százharminc dallamra írva, kótával ellátva, egy kötetben összegyűjti. A következő 1607. év augusztusában IV. Frigyes pfalzi választófejedelemnek és Móric hesseni grófnak ajánlva, „Szent Dávid királynak és prófétának százötven Zsoltára" mégis jelent Herbornban. A jámbor poéta, a kötet élére illesztett előszóban, mentegetőzik a verseiben előforduló gyarlóságokért, melyek okául a gyors munkát és a tartalomhoz való hűséget emlegeti, a mi miatt sok külső szépségét kellett elhanyagolnia ; de önérzetesen és büszkén hirdeti, hogy a hibák dacára sokkal különb az ő munkája a régi magyar históriás énekeknél, melyekben „számtalan az sok vala vala vala, kin az idegen nemzetek, a kik ezt látják, nem győznek eleget rajta nevetni." Szenei Molnár öndicsérete nem üres tetszelgés és modern reklám, hanem való igazság. Mert verselésének csinossága, könnyedsége és dallamossága, formáinak kerekdedsége és sokfélesége éles ellentétben áll a megelőző kor költészetének tartalmi szárazságával és külső érdességével, darabosságával. Igaz, hogy a francia és német forrás janibusait nem volt képes visszaadni s erre való minden törekvése kárba vesz; de annál élénkebben lendül ritmusa, mihelyt a nyelvünknek megfelelő hangsúlyos verselésbe csap át, hol a régi magyarnyelv kifejező fordulatai és tősgyökeres szavai simán, könnyedén ömlenek verssorról-verssorra. Es a nép talán azért nem tud megválni Szenei Molnár zsoltáraitól, mert ősi nyelvének feltámadását látja benne! OKTATÁSÜGY. A pozsonyi ág. hitv. ev. lyceumban az érettségi vizsgálatokat június 6 ától 10-éig tartották meg. A vizsgálatok elnöke a dunáninneni kerület mélt. és főtisztelendő püspöke képviseletében dr. Masznyik Endre pozsonyi ev. theol. akadémiai igazgató volt, a kormány képviselője pedig dr. Asbóth Oszkár budapesti kir. tudomány-egyetemi nyilvános rendes tanár. A lyceumból érettségi vizsgálatra jelentkezett 47 tanuló, a kik írásbeli érettségi dolgozataik alapján valamennyien szóbelire bocsáttattak. Az érettségi vizsgálat eredménye a következő: jelesen érett 10, a kik közül 9 ág. h. ev. vallású, név szerint: Böhm Károly, Faix Oszkár, Nitsch Mátyás, Péterffy Ernő, Polgár Dezső, Schárbert Ármin, Schrauf Frigyes, Sztik Pál és Trszlin Vladimir, a tizedik Eisler Mihály izr.; jól érett 12, a kik közül 6 ág. h. ev. vallású, név szerint: Bertha Géza, Bruckner Róbert, Kis Gergely, Mitták István, Szlávik János és Zsarnovitzky Milán, 1 ref.: Fleischer Géza, 3 kath. és 2 izr.; egyszerűen érett 15, egy tárgyból bukott s a szeptemberi javítóra utasíttatott 9, egy év múlva való ismétlésre utasíttatott 1 tanuló. KÜLFÖLDI KRÓNIKA. „Protestáns aggodalmak." A „Budapesti Hirlap" május 7-iki számában szokott külső mázos szabadelvűségével, de mindvégig klerikális célzatossággal „prot. aggodalmainak" adott kifejezést abból az alkalomból, hogy a porosz ev. tartományegyházi ú. n. „confessionális" és „positiv uniói része" május 2. és 3-ik napján tiltakozó gyűlést tartott a modern theologia s közelebbről a Schiele-féle „vallástörténeti népkönyvek" ellen. Közleménye inkább szellemes felületességgel, mint alapos megokolással aggodalmainak adott kifejezést a felett, hogy „a német prot. egyházban a theologia, mint tudomány összeütközésbe jut a vallással, a hittel, szóval a hivatalos egyházzal." Ezt a „veszedelmet" keltezi már a kritikus Semler, LessingésReimarus föllépésével és fölvezeti azt Kant bölcseletén, a tiibingai kritikai iskolán és a természettudományok behatásán át egészen „a berlini modern