Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-06-02 / 23. szám

1S6 1905 psychologiával, nagy bravourral épít meg. Most már Sangiorgio s Bettina egymáséi. Novelláé meg a bosszú, hogy legalább Bettina sólymát szabadon eresztette és a fátyol. Egyetlen romemléke egy egész élet megálmodott üdvének (III. f.). A 4-ik felvonás 10 évvel később játszik. A vén dajkától megtudjuk, hogy az öreg tudós házában eleinte, míg Bettina férjhez nem ment, zajos víg élet folyt. Aztán, hogy Sangiorgio nejével eltávozott, egyszerre elcsendesedett minden, az öreg tudós is mihamar őseihez tért pihenni. Csak a vén Lippa, a dajka, maradt meg Novellánál, kinek a lefolyt 10 év meghozta a hírt és dicsőséget s halántékain az ősz hajszálakat, Épen, — hogy vén cselédje ott totyog-motyog, jön Novella, doctori talárban, hóna alatt könyvvel, kezében egy viruló babérág. Tanítványainak gyöngéd emlékajándéka doctori méltóságának 10 éves jubileuma alkalmából. Ám a gyöngéd ajándék a csalódott szívnek csak fájdalmas intő jel, mely arról beszél, hogy 10 év előtt tanítványai szemében csak nő volt és semmi más, — most meg 10 év után csak magister — és semmi más. Vannak virágok, a melyek a napsugárból is csak keserűséget szívnak magukba. Hát bizony e 10 év teljesen elegendő volt arra, hogy megértesse Novellával gyászos tévedését. Ezt a kedélyállapotát szépen jellemzi költőnk egy idyllikus jelenetben. Jön egy diák s mert haza kell mennie, bizonyítványt kér. Novella lelkiismerete szerint ilyet nem adhat, mert a fiatal úr nem volt épen szorgalmatos ... Hát ez be is vallja töredelmesen mulasztását. De hát, uramfia, nem is neki való a tudomány, csak apja kényszerítő szavára jött az egyetemre, nem is lesz ő soha tudós... Meg aztán beteg is volt, a háziasszony leánya ápolta, a neve Valéria. Már most ha bizonyítványt nem kap, az apja kitagadja s mi lesz akkor — Valériával? Novella elgondolkozik, ajkán finom szelíd mosoly vonúl át, aztán fogja a pergament és írja: „Dettingeni Wernher Bolognában az időt jól felhasználta." S átadta a bizonyítványt az iíjúnak: „Áztán üdvözölje nevemben Valériát 1" Nemes lelkek vonása, hogy saját átélt boldogtalanságuk megtanítja őket megbecsülni mások — boldogságát. Már alkonyodik s jő Ugo, Cyprus királya, ki a török ellen nyugaton szövetségeseket keres s magával hozta Sangiorgiót is mint diplomáciai ügyvivőt és tanácsadót. Ugo látogatása Novellánál két az élet tapasztalata által megedzett és megtisztúlt nemes lélek békés leszámolása. Majd jön Sangiorgio is. Ám a 10 év látható nyomokat hagyott rajta. Megöregedett. Arcán barázdákat szántott a szenvedés. Ott ülnek egymással szemben, beszélgetésük egyetlen élő tanúja a Bettina sólyma, a mely ott guggol egy póznán, vakon, mozdulatlan. Visszakívánkozott a szabadságból s most itt él Novellánál kegyelemmorzsákon. Sangiorgio gyöngéden szemére veti Novellának, hogy 10 hosszú év alatt sohsem látogatott el hozzájok, hej pedig hogyan s hányszor hittak. Hányszor szorúlt volna ő maga f is Novella tisztúlt lelke világára, baráti tanácsaira. így bizony lassan összeomlott a lelke világa s álmait, nagy terveit mind romjai alá temette. Nem volt ki megértse, nem volt ki lelkesítse, nem volt ki szárnyainak röptét segítse, kivel lelkének legjobb tartalmát kicserélje. Egyszóval a házassága boldogtalan, — Bettina s ő nem voltak egymásnak valók — azért most Novellától kór tanácsot, mit tegyen ? Sőt mintegy fájdalmasan szemére hányja, hogy bizonynyal ismerte őt, ismerte nővérét, Bettinát, miért nem óvta hát meg őket e végzetes lépéstől? Novellából most kitör a 10 év óta elfojtott fájdalom. Igen, ismerte őket, mindkettőjöket, nagyon jól: de vájjon ismerte-e Sangiorgio öt, Novellát? Á titok hát most 10 év múlva kipattant, a mikor már a fátum mindhármukon régen átgázolt. S Sangiorgio I a keserves tudattal vált meg Novellától, hogy megtalálta, de el is vesztette nyomban örökre. így lett Novella egész világa e pergament-világ, a melyet először Sangiorgio miatt szeretett, majd meggyűlölt, végül belé, mint hűvös kolostorkertbe temetkezett. Múmiák között élőhalott Megható a jelenet, midőn kezébe fogva a tanítványaitól kapott babérágat, darabokra tördeli s azt mondja Sangiorgiónak : „A férfi szív a tett nyüzsgő porondján Ily bajban könnyen enyhülést talál. De nincs borostyán, mely a nö szívének Pótolni tudná a szeretetet S szétválnak — ez életben örökre. Odakünn ezalatt beállt az est, víg örömlángok gyúlnak szerte, zene s énekszó csendül meg, majd megkondúlnak a harangok is, jelezve, hogy ünnep készül: Madonna di san Luca ünnepe. Az ifjúság vidám zajjal tolúl a szent hegy felé, a tavaszi búcsúra s az azt követő táncra. Tied az élet, boldog ifjúság! Az öreg dajka, Lippa, lámpát hoz s célzást tesz, mily szép oda- 1 künn az élet. mily jó lehet most odakünn. Bizony Novellának sem ártana egy kis mozgás a szabad levegőn. Novella érti jól, hová céloz öreg cselédje s jóságosan elküldi: „Menj anyóka, mulass az ifjúsággal." Lippa leteszi a lámpát az erkélyre s kérdi: „És egyebet nem parancsolsz?" Novella energikus mozdulattal bezárja az ablakot: „Csak nyugalmat." Mint mikor valaki egy kriptába zárja magát, mert az életből nincs többé mit várnia. * Érzem, hogy ez egyszerű tartalmi ismertetés csak halvány képét adja ama nagy, finom psychologiai megfigyeléssel párosuló szépségnek, a mely drámánkat oly értékessé teszi. De gondolom, e hű ismertetés is kellőleg szemlélteti drámánk tendentiáját, a mely e szavakban foglalható össze: a nö maradjon nö, különben a saját |{ legbensőbb természete ellen vét s vállalkozását boldogságával fizeti meg. Ám evvel épen nincs mondva, hogy a nő ne legyen * művelt, hogy a nő ne igyekezzék a férfival egyenlő .1 kultur-színvonalra. Ellenkezőleg: szerezzen meg minden műveltséget, ez által lelke csak annál gazdagabbá, boldogsága annál eszményibbé, tisztábbá s nemes értelemben vett emberibbé lett (s vele bizonynyal a férje s családja boldogsága is) : — csak feleljen meg e műveltség az ő női legszentebb hivatásának, csak ne igyekezzék doctorrá, meg prókátorrá, meg pappá, végül talán meg — Uram bocsá'! — katonává is lenni. Maga költőnk tudatosan utal e gondolatra, a midőn Novella mellé odaállítja, mintegy kontrasztképen Bettina typusát. Amaz a természeti hivatása köréből kilépett feminista nő — ez a közönséges, a hétköznapi, a kinek szépségét nem egészíti ki s nem fokozza a léleknek és a szívnek az a műveltsége, a mely nélkül tartós igaz boldogságot teremteni a nő sohasem lesz képes, sőt mint Sangiorgio példája mutatja, végül csak boldogtalanság forrása lesz a maga és családja számára. Mert valóban igaz, a mit Schiller mond: „Der Wahn is kurz, die Reu ist lang." S nagy bölcseség van abban a tapasztalatban, a melyet Novella szerzett, midőn a szegény Dettingeni Wernher számára azt a bizonyítványt kiállítja, hogy „a tudomány még nem boldogság, de a boldogság — tudomány."