Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-06-02 / 23. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 225 siilet. És bizonyos, hogy az egyesület morális céljai fokozottabb elismerésben részegülnének, ha az actio élére oly férfiak állanak, kikre mindenütt egyforma becsüléssel és tisztelettel tekintenek. (Eperjes,) Dr. Eöttevényi Nagy Olivér. Szerkesztői megjegyzés. A cikkíró álláspontjában osztozunk. Csupán annyit jegyzünk meg, hogy Albert József munkatársunk — előttünk tett nyilatkozata szerint — nem akarta kizárni a jogakadémiai tanárokat az egyesületből s csupán feledékenységből maradt ki külön megemlítésük. Ellenkezőleg, egyházunk ez egyetlen s kiváló tekintélyű intézetének részvételére — már az egyesület színvonala érdekében is, a legteljesebb mértékben számít. Részünkről óhajtanánk, hogy most már minden iskolánk tanári testülete foglalkozzék az eszmével, hogy az egyetemes gyűlés idején elhatározó lépés történhessék. Szívesen látnók a tanítóképzők és leánynevelő-intézetek tanerőinek csatlakozását is, hogy az egyesület az evang. egyház összes felsőbbrendű oktatóinak tűzhelyévé váljék. A kinek a „tárgyhoz még mondanivalója van, annak szívesen megnyitjuk az Őrálló hasábjait. TÁRCA. „Novella d' Andrea". (Befejezés.) Most Ugo, kinek egy épen imént jött cyprusi követség hírül hozta, hogy nagybátyja, a király meghalt, s hogy Ugo a király — odajárúl Novellához s felfedve előtte szerelmét, kéri, hogy a helyet, a mely nem neki való, hagyja el, de nem mint legyőzött, hanem mint királyné. Ünnepélyesen felajánlja neki kezét és trónját -— de mert látja habozását, kéri, ne mondja ki rögtön az elutasító választ, gondolkozzék. A magára maradt Novellához most sietve jön Sangiorgio. Alig tért haza Bettinától, a kinél még kissé visszamaradt, hogy — úgymond — egy kis praktikus tanítást adjon néki abban, miként kell egy sólyom kedvét megnyerni, a midőn hírét vette a kellemetlenségnek, mely Novellát érte. Ide sietett hát, hogy segítségére legyen. Épen jókor! Novella elmondja néki Ugo ajánlatát s tanácsát kéri, mit tegyen. Az az, hogy a tanácscsal, a határozattal tisztában volt eleitől fogva maga is — hanem hát rejtélyes a leányszív, ki tudja mit sejtett, mit remélt e felelettől. Hát e felelet világos és határozott. Ha Novella csakugyan az, a kinek Sangiorgio eddig tartotta, egy percre sem habozhatik. Nincs az a fejedelmi fény és pompa, a mely felérne ama fenkölt hivatással, mely Novellára vár. Csábos, végzetes szavak, melyeket Sangiorgio ajkáról a tudósnak a tudás fenkölt papnéja előtti hódolata csalt ki, ele melyeket Novella nem az értelmével, hanem a szívével hallgatott csak. És melyik leány ne hinné, a mit neki az az ábrándos szív beszél. — „Maradj hű csillagodhoz, még ha szeretsz is." Ez volt Sangiorgio végső tanácsa. Hát hogy ne maradna hű csillagához, mikor — szeret! Már döntött. Nem a tudós, de a — nő. Az iskolaóra megkondul. Következik az előadás. Novella csodálatosan megerősödve várja azt. Szerelmes szivében egyszerre babonás világosság gyúl. Szinte csodálkozik, hogy eddig nem érte fel észszel, mit jelentett Sangiorgio fátyolajándéka. Most már érti, bizonyosan érti. . . Azért kéri Sangiorgiot, gyűjtse össze a scholárisokat; maga nemsokára visszatér, csak elsiet a talizmánért. A scholárisok már össze is gyülekeztek s vígan felkészülve várják az új izgalmakat. Éltetik előre Novellát, ugrándoznak, dalolnak. És belép — Novella befátyolozva. A meglepetés némává teszi a scholárisok zajos tömegét. És Novella nyugodtan szólhat: „ . .. Bajtársak, íme ismét itt vagyok. Nem az, ki imént voltam. Mert mit imént Lényemnek véltetek : ím eltakartam. Hogy mit nem láttatok, tűnjön elétek. Nem vagyok arc többé, mely megzavarjon, Hang s szó vagyok csupán, mely holt betűkből Feltámadott, hogy lelketek' tanítsa. Fátylam tisztelve önnönmagatok' Tisztelitek meg. Ámha egy akadna, Ki megvetné e védelem szentségét, Lépjen elő — s arcomról tépje le !" És a scholárisok, egyik a másik után csendesen helyükre vonóinak és már hallatszik a tollúk sercegése, a mint engedelmesen írják, a mit Novella diktál... (II. felv.) ... Ismét az ismerős emeleti erkélyes szobában vagyunk, a melyet Bettina a Novella vén dajkájával (kitűnő genrealak) valóságos virágos kertté változtatott, főleg pedig az erkélyt, Novella kedvenc tanuló helyét. Megállott fényes examen rigorosum után most teszik fel a fejére a székesegyházban a doctor-kalapot, illik hát ünnepi díszben várni hazaérkeztét. Végre — fényes ünnepi kísérettel megérkezik teljes doctori ornátusban de csak akkor lesz igazán boldoggá, a mikor az üdvözlő küldöttségek eltávozása után ledobhatja talárját, barettjét, doctori gyűrűjét s leánynyá válhatik ismét, boldog, mosolygó leánynyá, kinek egyetlen dísze egy az erkély virágdíszéből a keblére tűzött piros rózsa. Mert még csak most jön az igazi, a fontos, a boldog ünnep. Sangiorgio, a mikor neki a székesegyházban a doctori méltóság jelvényeit átadta, megsúgta, hogy e nap az ő életében is határozó lesz s ünnepély után majd eljön a Novella tanácsát kikérni. Oh ezt az órát várta Novella, ezt! Jön a szerelmes ifjú, a kié szíve minden dobbanása, a kié összes eddigi küzdelme, tanulása. Felemelkedni, méltóvá lenni szíve imádott bálványához s aztán vele egygyé forrva, egy pályán, szellemi erőiket egymásén acélozva, már itt e földön együtt haladni a nemes lelkek utján a tökéletesedés, a tisztúltabb emberiesség felé ... íme, itt a cél s ha majd ifja kérdez, megadja a feleletet ez az egy szál rózsa. Sangiorgio meg is jön — s vele Novellára a nagy jelenet. Költőnk e jelenetet igazi virtuozitással rajzolja meg. Sangiorgio elmondja Novellának jövő fellengző terveit. Meghívást kapott Páduába, a hová főleg egy nagy eszme, egy nagy gondolat vonzza, Dante és Petrarca álma, a szabad, az egységes Itália... Novella bíztatja, csak menjen, legyen ez eszme apostola. Sangiorgio boldog, hogy Novella tanácsában mintegy a saját jobb énje visszhangját hallja, csak az teszi nehézzé elhatározását, hogy nagy drága kincset kell itt hagynia. Novella bíztatja, ha övé a kincs csakugyan, hát mi akadályozhatná abban, hogy magával vigye ? Ha az, a kiről beszél, szereti, bizonynyal híven követi őt bárhová. Erre Sangiorgio elmondja Novellának, mit szeretett meg imádottján. Háziasságát, gyermekes kedélyét, egyszerű természetességét, odaadó szívét. És ez az angyal — Bettina. Novella lelkében egy egész világ omlott egyszerre össze. Csendesen kiveszi azt a rózsát a kebléből s ujjai közt lassan morzsolja össze letépett szirmait. Az ő lelkének rózsaszirmait is épen így tépte most szét a kegyetlen fátum. Ám veszteségét, szenvedését el nem árulja soha. Sangiorgionak nem szabad még csak sejtenie sem, hogy most temetés van, egy élet álmainak, vágyainak elhantolása. Erőt vesz magán s megígéri, hogy ő kéri meg Sangiorgio nevében Bettinát. Megcselekszi ezt is egy szenvedélytől izzó jelenetben, a melyet költőnk kitűnő