Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-05-26 / 22. szám

'220 az ev. ref. egyházban magában s ott is első sorban az érdekelt tanári körökben felköltött nagy megütközésnél fogva, a melynek pl. Borsos Károly tanár a „Magyar Szó" f. é. 98-ik, ám sokkal erélyesebb és határozottabb, egyúttal meggyőzőbb formában is Zsindely István tanár a „Sárospataki Lapok" f. évi 16-ik számában adott kifejezést ; hanem magának a dolognak természeténél fogva is. Mert a mily kétségtelen dolog, hogy minden egyháznak joga van megkövetelni a maga hivatalnokaitól, hogy azok összes életviszonyaikban az őket bizalmával megtisztelő, fizető és a reájok ruházott hivatalba, a maga hitelveire megeskető egyház érdekeit szolgálják: ép oly bizonyos az is, hogy az erőszakos proselytacsinálás s a reversális követelése az egyéni hit elvén alapuló s e hit szentségét és sérthetetlenségét teljes mértékben valló ev. prot. alapfelfogással homlokegyenest ellenkezik, mert a lelkiismeretekre kényszert gyakorol. Feljegyezzük ide, mint igen szomorú és fájdalmas kórtünetét korunknak, hogy az ev. ref. testvéregyház zsinatán eleinte a választóvonalat még az ág. h. ev. vallású jegyessel szemben is fel akarták állítani; ámde — s ezt elismeréssel constatáljuk — végül mégis győzött a helyesebb reformációi felfogás. Mert valóban, ha ez intransigens álláspont esetleg keresztül töri magát: nem tudom, mi értéke és értelme volna a prot. testvériség hangoztatásának s társadalmi és irodalmi téren az unió ápolásának. S ennyiben az ev. ref. zsinat határozatával e pontban végeztünk is. Az ő dolguk, vájjon e rendszabályt véglegesen megtartják-e, avagy — jobbat gondolva — elvetik azt még a 12-ik órában: mi ezúttal a kérdést a magunk szempontjából veszszük vizsgálat alá és pedig — ismételjük — azért, mert félő, hogy ev. ref. testvéreink példaadása e tekintetben esetleg a mi zsinatunkon is követésre talál. Felszólalásunk alapja tehát a „principiis obsta" elve. Hogy a dologban tisztán lássunk, minden előtt hangsúlyozzuk, hogy e kérdés már 1891—93. évben tartott zsinatunkat is foglalkoztatta s a törvényes megállapodások, a melyeket a zsinati tanácskozások ez irányban szültek, az „Egyházi alkotmány" következő §-aiban szűrődtek le: „A magyarországi ág. h. ev. ker. egyház iskolai és jótékony intézetei, mint az egyház önfentartásának eszközei, az egyház testéhez tartoznak". (E. A. 3. §.) „Minden egyházi tisztviselő . . . ezen minőségében elkövetett cselekvésének vagy mulasztásának következményeiért felelős". (E. A. 17. §.) „A lelkész, mint az egyházközségnek lelkiekben gondozója, őrködik egyháza tagjainak hithüsége és erkölcsi tisztasága felett". (E. A. 63 §.) „Az egyház minden tanárjától és tanítójától, az állására képesítő oklevél mellett erkölcsileg feddhetlen életet, hivatásában lankadatlan buzgóságot és egyházához és a magyar hazához hü ragaszkodást követel". (E. A. 197. §.) „Az elemi iskola tanítójától megkívántatik, hogy az ágost. hitv. ev. egyháznak buzgó híve legyen". (E. A. 206. §.) „A középiskola feladatának megvalósítása első sorban a tanároktól függvén: ezeknek evangeliomi szellemtől egészen áthatott egyéneknek kell lenniök". (E. A. 213. §.) S végül a törvénykezési részből: „Egyházi vétséget követ el azon egyházi tisztviselő a ki magaviseletével a közerkölcsiséget sérti, vagy a kinek magánélete hivatalának jellegével össze nem fér". (E. A. 324. §. h.) Mindezekből világos, hogy a mi zsinati törvényhozásunk a szóban forgó kérdést nem annyira a rideg felekezeti jog, mint inkább az evangeliomi erkölcsiség szempontjából fogta fel és ítélte is meg, a mennyiben megkívánja ugyan összes hivatalnokaitól a hithűséget g az egyház elveinek és érdekeinek odaadó szolgálatát, ámde a hivatalnok személyét ennek individualitásában tartja mindvégig szem előtt s még az egyházi vétség megállapításánál is csupán magánéletét tekinti, a nélkül, hogy feleségére, avagy csáládjára bármi tekintetben is kiterjesztené a törvény kényszerét. Ám viszont ezzel nincs az mondva, mintha az egyház az ő tisztviselőinek családi viszonyai előtt szemet hunyna s őt hivatalnokainak nejei s gyermekei nem érdekelnék. Ellenkezőleg érdeklik ezek őt nagyon is. Érdeklik első sorban is s lelkész családi viszonyai, mert hiszen — mint a némel példaszó mondja — „a lelkész háza üvegből való" annak belső élete élő példaadás a körötte lakó hívek családi életére, s hogyan őrködhetnék „egyháza tagjai' nak hithűsége felett" az a lelkész, a ki egyháza ő hozzá magához legközelebb eső tagjainak, feleségének és gyer mekeinek hitét is csak adiaforonnak fogja fel ? S érdek lik a felügyelők, a tanárok és a tanítók családi viszonya is, (bár ezek szemben a lelkészéivel már csak másod rangú fontosságúak), mert bizonyos dolog, hogy a példa ragadós, főleg ha felülről mutatkozik, s hogyan kivánliatnók meg mi egyházi hivatalnokok a hívektől családi életükben a hithűséget, ha a saját rossz példánk kívánságunk ellen bizonyít? Ám ezért a mi zsinati törvényhozásunk e tekintetben az erkölcsi követelmény határain túl még sem ment. És ez feltétlenül nagy becsületére és dicsőségére válik Nem hozott e tekintetben semmi szabványt, nem alkalmaz semmi külső kényszerítő eszközt, nem a reversális rút és becstelen eszközét sem : hanem egyszerűen rábízza alkalmazottainak erkölcsi önérzetére és öntudatára a dolgot s bizony nyal ezzel a legerősebb indítékot juttatta érvényre e fontos és életbevágó ügyben. Ez erkölcsi indíték mérlegelésénél különbséget kell tennünk a lelkészi és egyéb más egyházi hivatalok között, Nem, mintha az erkölcsi indíték különbözőkép volna értékelhető, mert az, benső természeténél fogva, önmagával szükségszerűleg mindig azonos marad, súlyban is, erőben is: hanem a hivataloknál fogva, a melyekkel szemben alkalmazásba vétetik. E tekintetben a lelkészi hivatalt egészen különleges, mondhatnók kizárólagos hely illeti meg. 0 nem csak egyszerű hivatalnok: ő lelkipásztor, a hívők lelki őrizője, gondozója. Lelkipásztor nemcsak a szószékről, az oltár elől, a különféle functiók végzése alkalmából, de lelkipásztor mindig és mindenütt és mindenben. S lelkipásztor nem is egyedül, hanem a feleségével együtt, a ki az ő fenséges életmunkájából — a nőnek Istentől juttatott charismák szerint — minden alkalommal és teljesen kiveszi a maga részét. Annyira, hogy a hol a lelkész felesége nem feleség a hivatásban is, ott egész és igazában lelkipásztori munkáról nem is lehet szó. Ezért a lelkésznél conditio sine qua non — és pedig erkölcsi szempontból az! — hogy a felesége is férjének hitét oszsza. És ha a fiatal lelkész választottja — teszem — máshitű? Hát erre csak kettő lehet a felelet. Vagy felesége lesz férjének ennek hitvallásában is, ennek hivatása s az ő maga jövendőbeli élethivatása miatt is s ekkor nem fog habozni férje hitét felvenni, de nem számításból, hanem örömteljes odaadással. Vagy nem képes e — mondjuk — áldozatra: s akkor a férfin áll választani hivatása avagy jegyese között. így magyarázza a zsinati törvényt például dunáninneni egyházkerületünk szabályrendelete is, a mely